Darlene szeme könnybe lábadt, és gyengéden megszorította fia felé nyújtott kezét.

Később, amikor a vendégek hazamentek, és a ház elcsendesedett, Darlene bement a konyhába egy pohár vízért. Tekintete megakadt a legfelső polcon, ahol a régi, kifakult müzlisdoboz még mindig ott állt.

Levette, és végigsimított a viharvert papíron. Már nem a fájdalom, az éhség vagy az árulás emléke volt. Egy jelkép lett belőle: annak a bizonyítéka, hogy néha a legmélyebb sötétség és a legnagyobb csalódás kell ahhoz, hogy az emberek felébredjenek, és megtalálják az utat vissza egymáshoz. Darlene elmosolyodott, visszatette a dobozt a helyére, és békés szívvel tért nyugovóra, tudva, hogy élete hátralévő részében már soha többé nem lesz egyedül.