Mereven bámultam rá.
„És most?”
Robert egyenesen rám nézett.
„Amikor Jake először hozott ide, a szemedbe néztem, és úgy éreztem, mintha huszonöt évet repültem volna vissza az időben.”
Hirtelen eszembe jutott, hogyan nézett rám azon az első éjszakán.
A tekintet, amit hónapokig félreértettem.
– Ezért néztél rám így folyton?
Szomorú mosoly suhant át az arcán.
„Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy nem képzelődöm.”
Aztán Robert ismét a borítékba nyúlt.
Előhúzott egy másik fényképet.
Apám egy kislányt tartott a karjában, aki úgy kétévesnek látszott.
Nekem.
A fénykép hátulján apám kézírásával a következő szavak álltak:
„Ha valaha bármi történne velem, kérlek, soha ne hagyd, hogy a kislányom azt higgye, hogy én választottam őt elhagyni.”
Leültem és sírni kezdtem.
Huszonhét éven át azt hittem, hogy apám a nélkülem való életet választotta.
De soha nem tette meg.
És a legfurcsább az egészben az volt, hogy végre kiderült az igazság attól a férfitól, akinek a viselkedése hónapokig kellemetlenül érintett.
Azon az estén, amikor Jake hazaért, Robertet és engem az asztalnál ülve talált.
Régi fényképek hevertek előttem szétterítve.
Robert szeme vörös volt.
Jake zavartan nézett közénk.
“Mi történt?”
Robertre néztem.
Most először nem éreztem kellemetlenül magam attól, ahogyan rám nézett.
Végre megértettem, hogy kit is látott valójában minden alkalommal, amikor a szemembe nézett.
Aztán lassan Jake felé fordultam, és azt mondtam:
„Apád épp most mondta el nekem az igazat arról a férfiról, akit egész életemben félreértettem.”
A saját apám.
