„Mindez a szükségből történt.”
„A bátyád akár meg is halhat azok miatt az adósságok miatt.”
Nem válaszoltam.
Hat hónappal később apám visszaszerezte megtakarításainak nagy részét. Nem minden volt, amit 42 év alatt felhalmozott, de elég volt az újrakezdéshez. Egy egyszerű vacsorával ünnepeltük meg a lakásában. Húst grillezett az erkélyen, és most először nem hívtak minket pénzkérésért, és nem vitatkoztunk rejtett számlákról.
Mielőtt felszolgálta volna a kávét, elővett egy kis dobozt.
Benne volt a régi toll, amivel az első szerződésemet írtam alá, amikor beléptem az irodába.
– Azt hittem, elvesztetted – mondtam.
– Édesanyád el akarta adni. Megtartottam, mert tudtam, mennyire fontos neked.
Az ujjaim között tartottam, és éreztem, hogy valami leülepedik bennem. Nem mentettem meg az egész családomat. Elvesztettem egy anyámat és egy testvéremet, akik csak akkor kerestek meg, ha pénzre volt szükségük.
De én megmentettem az apámat.
És engem is megmentett.
Délután rezegni kezdett a telefonom az asztalon. Egy újabb ismeretlen szám volt. Kikapcsoltam anélkül, hogy elolvastam volna az üzenetet.
Apám felemelte a csészéjét.
– Nem fogsz válaszolni?
A Guadalajara felett elterülő tiszta égboltra néztem, és úgy lélegztem, mintha egy sötét szobából léptem volna ki.
– Nem. Most először semmilyen vészhelyzet nem tartozik rám.
