A bátyja olyan erősen megragadta a csuklómat, hogy ujjlenyomatok maradtak rajtam, majd úgy nevetett, mintha a fájdalmam is a szórakozás része lenne. Akkorát pofon vágtam, hogy a zene mintha abbamaradt volna, mielőtt még megfordult volna.
A külön étkező teljesen elcsendesedett.
Húsz drága öltönyös férfi bámult rám.
A szoba túlsó végében Adrian Moretti lassan felállt a székéről.
Chicagóban mindenki ismerte ezt a nevet.
Egyesek azt suttogták, hogy Adrian birtokolja a belvárosi éjszakai klubok felét. Mások azt állították, hogy politikusok hívták vissza, mielőtt a saját feleségeik. Bármi is volt igaz, egy dolog biztos volt: amikor Adrian Moretti felállt, az értelmes emberek leültek.
Az öccse, Marco megérintette vörösödő arcát.
„Te őrült ribanc.”
– Megragadtál – mondtam.
Marco hitetlenkedve nevetett. „Tudod, kinek a testvére vagyok?”
„Nem érdekel.”
Adrian közelebb lépett.
Nyugodt volt az arckifejezése, ami valahogy még ijesztőbbé tette.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezte hidegen.
Találkoztam a tekintetével.
Aztán elmosolyodtam.
„Várj a sorodra.”
Három embere azonnal benyúlt a kabátja alá.
Adrian felemelte az egyik kezét.
Megálltak.
Néhány másodpercig egyszerűen csak tanulmányozott engem.
Aztán valami megváltozott az arcán.
Elismerés.
Nem tőlem.
Az ezüst karkötőről a csuklómon.
– Marco – mondta halkan –, vedd le róla a kezed!
Marco pislogott. – Micsoda?
“Jelenleg.”
Marco elengedett.
Megdörzsöltem a csuklómat.
A lehető legrosszabb nőt választotta ki a megalázásra ma este.
Elena Russo volt a nevem. Marco számára én csak egy csendes tanácsadó voltam, akit a Moretti család legitim építőipari cége bérelt fel, hogy több gyanús szerződést ellenőrizzen.
Amit Marco nem tudott, az az volt, hogy hét évet töltöttem igazságügyi könyvelőként szövetségi ügyészeknél.
Amit Adrian nem tudott – legalábbis egyelőre nem –, az az volt, hogy már felfedeztem, hogy valaki a cégén belül közel tizennyolcmillió dollárt lopott.
És az ösvény egyenesen Marcohoz vezetett.
Hat hétig követtem hamis beszállítókat, fantomcégeket, felfújt számlákat és külföldi számlákon keresztül lebonyolított kifizetéseket.
Ma este azért jöttem Adrian jótékonysági vacsorájára, mert szükségem volt még egy utolsó bizonyítékra.
Marco maga biztosította.
Még mindig dühösen hajolt felém.
– Végeztél – suttogta. – Holnap reggel soha többé nem fogsz ebben a városban dolgozni.
Adrianra néztem.
Még mindig a karkötőmet bámulta.
Az apámé volt.
Adrian volt könyvelője.
A férfi, aki tizenkét évvel ezelőtt halt meg, miután nem volt hajlandó meghamisítani Moretti pénzügyi nyilvántartásait.
– Ismerted az apámat – mondtam.
Adrian állkapcsa megfeszült.
“Igen.”
Marko nevetett.
„Ó, ez kezd szánalmas lenni.”
Felé fordultam.
„Nem, Marco.”
Elővettem a telefonomat a táskámból.
„Ez egyre drágább lesz.”
A mosolya eltűnt.
2. RÉSZ
Marco gyorsan felépült.
Az arrogáns férfiak általában ezt teszik.
A csendet megadással, a visszafogottságot pedig félelemmel tévesztik össze.
Perceken belül újra ivott, viccelődött a barátaival, és mindenkinek azt mondta, hogy egy labilis alkalmazott vagyok, aki ok nélkül megtámadta.
– Desszert előtt kirúgatom – jelentette be.
Több vendég idegesen nevetett.
Adrian nem tette.
Az erkély felé indult, és intett, hogy kövessem.
Kint Chicago csillogott alattunk.
„Mit találtál?” – kérdezte.
Nincsenek fenyegetések.
Nincsenek játékok.
Érdekes.
„Tizennyolc, négymillió dollár hiányzik a Moretti Developmenttől harminc hónap alatt.”
Az arckifejezése nem mozdult.
„Bizonyítsd be.”
Átadtam neki egy mappát.
Kinyitotta.
Benne öt alvállalkozónak kifizetett összeg másolatai voltak.
Mind az öt cégnek más neve volt.
Mind az ötnek ugyanaz volt a regisztrációs címe.
Egy postaláda, amit Marco asszisztense bérelt.
Adrian lapozott egy újabb oldalt.
Banki átutalások.
Luxusautók.
Egy társasházi lakás Miamiban.
Kétmillió dollárt utaltak át egy Marco által ellenőrzött offshore számlára.
Adrian arca megkeményedett.
„Azt mondta, hogy ezek a túlköltések anyagköltségekből adódtak.”
„Hazudott.”
„Biztos vagy benne?”
„Én nem szoktam számokkal találgatni.”
Rám meredt.
– Miért nem fordultál a hatóságokhoz?
„Vannak.”
Ez végre megrendítette.
Szeme összeszűkült.
„Nyomozókat hívtál a cégemhez?”
„Nyomozókat vontam be Marco lopásának ügyébe.”
„Ugyanaz a cég.”
„Akkor talán jobban kellett volna felügyelned a bátyádra.”
Egy pillanatra azon tűnődtem, hogy vajon túlzásba vittem-e.
Aztán Adrian egyszer csak felnevetett.
Nem boldogan.
„Apám azt szokta mondani, hogy a te apád volt az egyetlen férfi a szobában, aki nem félt tőle.”
„Apám azt hitte, hogy az őszinteség mindenébe kerül.”
Adrian ismét lenézett a karkötőre.
„Tévedett.”
„Mit jelent ez?”
Mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt az erkélyajtó.
Marco két ügyvéddel és egy biztonsági őrrel lépett ki az utcára.
– Ott van – mondta.
Több papírlapot is lehajított az asztalra.
„Felmondás. Titoktartási megállapodás. És polgári jogi feljelentés testi sértés miatt.”
Szinte csodáltam a sebességet.
Majdnem.
Marco elmosolyodott.
„Aláírod a titoktartási megállapodást, nyilvánosan bocsánatot kérsz, és eltűnsz.”
“Nem.”
Megrándult az arca.
„Negyven tanú előtt támadtál meg.”
„Te fogtál meg először.”
„A tanúim másképp emlékeznek.”
Ez volt az ő hibája.
Úgy vélte, hogy a tanúk fontosabbak, mint a bizonyítékok.
Benyúltam a táskámba, és egy kis felvevőt tettem az asztalra.
Marco elsápadt.
„Az állam bizonyos körülmények között engedélyezi az egyoldalú felvételkészítést” – mondtam. „És szerencsére több olyan beszélgetésben is részt vettem, amelyeket valószínűleg nem vettél volna fel.”
Adrian a testvérére nézett.
„Milyen beszélgetések?”
Megnyomtam a lejátszást.
Marco hangja betöltötte az erkélyt.
„Még hatszázat kell mozgatni a Bellmont Supply-n keresztül. Adrian soha nem ellenőriz hét számjegyű összeg alatti összeget.”
