Marcus eközben a cellája mélyén ült. A teste nem fájt, de a lelke romokban hevert.

Az udvari séta alatt a korábbi követői, a csatlósai nem mertek a szemébe nézni. A szövetségesek elmaradtak mellőle. A börtön legkegyetlenebb törvénye lépett életbe: a gyengeség halálos ítélet.

A sarokban egy másik csoportosulás már szervezkedni kezdett. A „Kaszások” nevű faji banda vezetője, egy Penge gúnynevű, hidegvérű késelő régóta fente a fogát Marcus területére és a védelmi pénzekre.

– Nézzétek a királyt – suttogta Penge a társainak az udvar árnyékában. – Egy hetvenéves papa egyetlen sallerral elaltatta. Marcusnak vége. Ma este a műhelyben lezárjuk a számlát. Visszavesszük a dohánykereskedelmet.

A börtönben a feszültség olyan volt, mint a vihar előtti nehéz pára. Mindenki érezte, hogy vér fog folyni.

4. Fejezet: A műhelyi mészárlás

A csapda a délutáni műszakban zárult be az asztalosműhelyben.

A műhely egy elszigetelt, zajos épület volt a hátsó udvarban, ahol a rabok raklapokat és kerti bútorokat szereltek össze. A fűrészek és csiszológépek zaja elnyomta a sikolyokat, a felügyelő fegyőrök pedig – akiket Penge emberei előzetesen megvesztegettek vagy elcsaltak egy fals riasztással – késve reagáltak.

Marcus egyedül dolgozott az egyik nehéz gyalupadnál. Későn vette észre a veszélyt.

Amikor felnézett, hat férfi állt körülötte. Mindegyiküknél fegyver volt: élesre csiszolt fémrudak, csavarhúzókból formált bökők és nehéz fadarabok. Penge állt az élen, a szemében a ragadozó diadalittas villanásával.

– Itt a végállomás, Marcus – vicsorgott Penge. – Nincs több ugrálás. Ma kinyitunk, mint egy konzervet.

Marcus tudta, hogy bekerítették. Bár hatalmas ereje volt, puszta kézzel hat felfegyverzett, elszánt támadó ellen semmi esélye sem volt. Felkapott egy nehéz tölgyfa lécet, és felkészült a halálra. Nem akart könyörögni. Ha el kell esnie, legalább kettőt magával ránt a pokolba.

– Gyertek, patkányok! – ordította Marcus, ahogy a támadók egyszerre mozdultak meg.

Az első döfés a vállát érte, a második a combját karcolta fel. A vér azonnal átáztatta a szürke rabruhát. Marcus leterítette az egyik támadót a fadarabbal, de egy másik hátulról rávetette magát egy vascsővel. Az óriás térdre rogyott. Penge előrelépett, a kezében lévő harminccentis acéltüskét Marcus torkának szegezve.

– Mondj búcsút, bajnok…

A tüske lecsapott.

De nem ért célba.

Egy felmosónyél nehéz, nedves bükkfa vége vágódott Penge csuklójára olyan irtózatos sebességgel, hogy a csont hallható roppanással tört ketté. A fegyver a fűrészporba hullott, Penge pedig a falhoz csapódva felüvöltött a kíntól.

Marcus elkerekedett szemekkel nézett fel a vérétől áztatott fűrészporból.

Walter állt ott.

A szemüvege a zsebében volt. A kék munkásruha ujja fel volt hajtva, feltárva a szálkás, inas karokat, amelyeket régi golyó- és késsérülések hegei borítottak. Az öregember nem sántított többé. A tartása tökéletes egyensúlyt sugárzott, a lábai úgy simultak a betonhoz, mint a gyökerek.

– Öt a kettő ellen nem tisztességes küzdelem, uraim – mondta Walter, és a hangja olyan mély és hideg volt, mint egy nyitott sírgödör. – Különösen nem egy olyan padlón, amit az imént mostam fel.

– Nyírjátok ki a vénembert is! – sikoltotta Penge a fal mellett fetrengve, a törött csuklóját szorongatva.

A maradék négy rab habozás nélkül Walterre rontott.

Ami ezután következett, az nem verekedés volt. Az a tiszta, sallangmentes biomechanikai mestermű volt, amelyet csak évtizedek harctéri és tatamin töltött tapasztalata adhat meg.

Az első férfi egy hegyes késsel szúrt a mellkasa felé. Walter nem hátrált: egy fél lépéssel belépett a támadás belső ívébe, a bal alkarjával elterelte a pengét, miközben a tenyértövével közvetlenül az ellenfél állkapcsának alsó pontjára sújtott. A támadó agya azonnal kikapcsolt; a férfi deszkaként dőlt el a fűrészporban.

A második egy vascsövet lendített oldalról. Walter lehajolt a suhogó fém alatt, megragadta a támadó csuklóját és könyökét, majd a klasszikus cselgáncs-válladobás (Seoi Nage) tökéletes ívével átrepítette a férfit a saját teste felett. A százkilós bűnöző hatalmas dörrenéssel csapódott a masszív gyalupadnak, és mozdulatlanul maradt.

A maradék kettő megtorpant. A szemükben a gyilkos dühöt egy pillanat alatt felváltotta a fagyos rémület.

– Nos? – kérdezte Walter halkan, egyetlen millimétert sem mozdulva. – Folytatjuk a műszakot, vagy mindenki visszamegy a cellájába takarítani?

A két férfi eldobta a vascsöveket, felemelték a kezüket, és hátrálva, a földön fekvő társaikat hátrahagyva kimenekültek a műhely ajtaján.

A csend visszatért a terembe, csupán a gépek távoli zümmögése hallatszott.

5. Fejezet: A Mester és a Tanítvány

Walter lassan odalépett a vérző Marcushoz. Leguggolt mellé, előhúzott a zsebéből egy tiszta, fehér konyharuhát, és határozott mozdulattal rászorította a férfi vállán tátongó sebre.

– Nyomd erősen, fiam. Mély a vágás, de az artéria ép – mondta az öreg csendesen.

Marcus felnézett az öregemberre. A hatalmas, rettegett bűnöző, aki éveken át a félelemből épített birodalmat maga köré, most remegett. A szemeiben nem a vereség szégyene volt, hanem egy olyan mérhetetlen döbbenet, amely az egész addigi életét megkérdőjelezte.

– Miért? – kérdezte Marcus rekedten, miközben a könnyeivel küszködött. – Megaláztalak a menzán. Meglöktem téged. Egy senkinek néztelek… miért mentetted meg az életemet?