1. RÉSZ

Azon az estén, amikor Julián Ortega megparancsolta a feleségének, hogy tegyen úgy, mintha nem lenne a felesége, Elena rájött, hogy évek óta egy olyan férfihoz van férjhez a férje, aki csak akkor akarja őt, ha nincsenek fontos emberek a szeme előtt.

– Ha bárki kérdezi, a cég társasági programja miatt van itt – mondta neki a tükör előtt. – Nem kell tovább magyarázkodnia.

Elena lepillantott sötétkék ruhájára. Egyszerű, régimódi volt, és az alján egy apró, kézzel varrott varrás volt. Akkor vette, amikor még egy vallecasi egészségügyi központban dolgozott, és továbbra is úgy gondolta, hogy egy tiszta, diszkrét és elegáns ruhadarab elég ahhoz, hogy bármelyik szobába belépjen.

Julian az ellenkezőjét gondolta.

Az Ibernova Comunicaciones értékesítési igazgatója már tíz éve ugyanazt az előléptetést folytatta. Azon az estén, a madridi Hotel Palace-ban megrendezett éves gálán az igazgatótanács bejelentette az új ügyvezető alelnök személyét.

– Ma este mindent kockára teszek – mondta Julian. – Azt akarom, hogy maradj feltűnésmentes.

– A feleséged vagyok, nem egy tűzjelző.

Még csak el sem mosolyodott.

Julián először azt mondta, csodálta az egyszerűségét és azt a munkáját, amellyel egy egészségügyi központban segíti az időseket. Miután összeházasodtak, mindent szégyellni kezdett: Vallecast, Rosát, a ruháit, a beszédmódját, sőt még a nevetését is. A céges vacsorákon egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy csendet parancsoljon.

Elenának túl sokáig tartott megérteni, hogy Julián nem arra tanítja, hogyan illeszkedjen be. Kitörölte őt a tömegből.

Mielőtt kiszállt az autóból a szálloda előtt, megérintette a nyakában lógó ezüst nyakláncot. Egy fél napalakot formázott, idővel megviselt formában, középen egy bevágással, hátulján pedig alig olvasható kezdőbetűkkel.

Rosa adta neki négy nappal a halála előtt.

Ez volt az egyetlen dolog, amit Elena eltitkolt maga elől.

Rosa elmesélte neki, hogy körülbelül kétéves korában találta meg a régi N-VI mellett, Guadarrama közelében: egy égő autó, füst és egy mezítlábas lány egy árok mellett, kulcscsontja alatt égési sérüléssel, ökölbe szorítva a medált.

Senki sem tudta azonosítani. Hónapokig tartó papírmunka után Rosa először a nevelőanyja, majd a törvényes anyja lett.

– Talán ez egy napon majd elárulja, honnan jössz – ismételte meg, és a nyakláncra mutatott.

Elena 12 éves kora óta nem hitt benne.

Amint belépett a kristálylámpákkal, fehér virágokkal és vezetőkkel teli asztalokkal körülvett szobába, Julián azonnal feléje hajolt.

– Maradj közel a falhoz. És ne mondd, hogy a feleségem vagy, amíg be nem mutatlak.

Elena érezte, hogy szégyen járja át a nyakát.

– Nem illek én annyira az életedbe?

– Ne csinálj jelenetet!

Abban a pillanatban odalépett Silvia Montalbán, a stratégiai igazgató és Julián fő riválisa az előléptetésért.

Elena ruhájára nézett, majd a kis táskájára, végül pedig Julianra.

– A támogató csapat tagja?

Juliannak 2 másodperce volt a kijavításra.

Nem tette.

– Elena ma este besegít – válaszolta.

Valami eltört benne anélkül, hogy hangot adott volna ki.

Aztán egy mély hang hallatszott néhány méterrel arrébb.

– Az a nyaklánc…

Ricardo Valcárcel mozdulatlanul ült egy asztal mellett. 72 éves volt, és az arca teljesen sápadt volt.

Úgy bámulta Elena nyakát, mintha az idő most nyílt volna meg előtte.

Támolyogva indult el felé.

Julian idegesen elmosolyodott.

– Don Ricardo, engedje meg, hogy bemutassam önnek…

Az üzletember nem hallgatott rá.

Megállt Elena előtt, remegő kezét felemelte, és térdre rogyott mindenki előtt.

– Istenem – suttogta. – Adriana… Megtaláltalak.

2. RÉSZ

Az egész szoba elcsendesedett.

Elena hátrált egy lépést.

– Mit is mondott az előbb?

Ricardo a medálra mutatott.

– Ki adta neked azt a fél napot?

—Az anyám.

Ricardo arca most először tűnt el teljesen.

– A biológiai anyád?

– Nem. Rosa Rivas gyerekként talált rám egy baleset után.

Egy ősz hajú nő szinte futva átsuhant a szobán. Mercedes Valcárcel, Ricardo felesége, a nyakláncra nézett, majd a hegre, amit Elena mutatott a kulcscsontja alatt, és sírva fakadt.

– Ricardo… ő az.

Julian ekkor reagált.

– Valcárcel úr, talán a legjobb lenne négyszemközt beszélni. A feleségem talán összezavarodott.

Ricardo lassan megfordult.

– A felesége?

Julian nagyot nyelt.

-Igen.

Elena újonnan talált nyugalommal nézett rá.

– Tíz perccel ezelőtt megkért, hogy ne mondjam el, hogy az.

Silvia lesütötte a tekintetét. Több vendég mozdulatlanul állt, poharukkal a kezükben.

Ricardo felállt, Mercedes segítségével.

-Értem.

Csak ennyit mondott, de Julian elsápadt.

Egy különszobában Ricardo előhúzott egy másik ezüstláncot az inge alól. A láncról a nap másik fele lógott.

Mindkét darab illik egymáshoz.

Mercedes elmagyarázta, hogy lánya, Adriana Rosa Valcárcel 34 évvel korábban tűnt el. Kétéves volt. Ricardo testvérével utazott, amikor az autó balesetet szenvedett Guadarrama közelében. Tűz, káosz és egy gyermek holttestének azonosítása lehetetlen volt. Mindenki azt hitte, hogy Adriana halott.

Mindenki, kivéve Ricardót.

„Évekig kerestük” – mondta. „Kórházakban, fiatalkorúak börtöneiben, plébániákon, levéltárakban. De az aznapi feljegyzések káoszban voltak.”

Elena úgy érezte, nem kap levegőt.

–Róza volt az anyám.

– És mindig is az lesz – felelte Ricardo habozás nélkül –. Ha ő mentett meg és nevelt fel, senkinek sincs joga elvenni tőle azt a helyet.