Álvaro hónapokig fizette az autójavításokat, előre adott szabadnapokat, küldött bevásárlásokat, és az elérhetőségét olyan kényelmes kapcsolattá alakította, hogy Lucía alig vette észre, mennyire függ tőle.

És Lucíának be kellett vallania valami kellemetlent is: azért fogadta el ezt a megállapodást, mert kimerült volt. Valahányszor Álvaro megoldott valamit, elodázhatott egy döntést, egy hívást, egy félelmet. Egyikük sem cselekedett rosszindulatúan. De a bánat és a jó szándék között olyan kapcsolatot építettek ki, amelyben nem voltak egyértelmű határok.

– Elhagyom a céget – mondta Lucía.

Álvaro felnézett.

– Nem kell ezt tenned. Áthelyezhetlek egy másik részlegre. Félreállhatok.

– Akkor is te oldanád meg az életemet.

Nem válaszolt.

„Be kell bizonyítanom magamnak, hogy el tudom őt tartani” – folytatta. „Noának is. És meg kell tanulnod hiányolni Sergiót anélkül, hogy minket emlékművé változtatnál.”

Álvaro egyik kezével eltakarta a száját.

Lucia most látta először sírni.

Nem főnökként. Nem úgy, mint aki mindig tudja, kit kell hívni. Nem úgy, mint a barát, aki szerszámokkal és bevásárlószatyrokkal bukkan fel. Csak úgy, mint aki elvesztette a kiszemelt testvérét, és nem tudja, mitévő legyen az üres hellyel.

Álvaro méltányos fizetést, ajánlólevelet és két hónapot ajánlott fel neki új munka keresésére. Lucía csak a szerződésben foglaltakat fogadta el, és minden további kifizetést visszautasított.

Mielőtt elment, letette Sergio régi bögréjét az asztalra.

– Ezt megtarthatod.

Álvaro könnyeken át mosolygott.

– Noa azt mondja, hogy az övé.

– Akkor alkudoznod kell vele.

A buli óta most először nevettek mindketten.

3 hónapig nem látták egymást.

Lucía munkát talált egy kis madridi tanácsadó cégnél. A fizetés valamivel alacsonyabb volt, de az első napon, amikor saját kezűleg kifizette a kazánjavítást, abszurd elégedettség érzése lett úrrá rajta. Noa folyamatosan az apja felől kérdezősködött, bár minden alkalommal más szavakkal. Már nem azt kérdezte: „Mikor jön vissza?” Hanem azt kezdte: „Emlékszel, amikor apa…?”

Lucía számára ez volt a továbblépés módja.

Álvaro tiszteletben tartotta a távolságot. Nem jelent meg bejelentés nélkül. Nem küldött ajándékokat. Nem kérdőjelezte meg kollégái felől. Csak Noa születésnapján küldött egy üzenetet:

„Van egy sztorim Sergióval kapcsolatban, amit még nem tud. Ha valaha is szeretnéd, hogy elmeséljem neki, elérhető leszek.”

Luciának 2 napba telt, mire válaszolt.

„Vasárnap. Délutáni tea. 17:00. Barátként.”

Álvaro így válaszolt:

„Barátként.”

Vasárnap egy kis dobozzal jelent meg. Nem voltak benne drága játékok. Volt benne egy bekeretezett másolat a valenciai útról készült fényképről: Sergio, 19 éves, mosolyog, gézzel a füle mögött.

Noa hosszan nézte.

Aztán Álvaróra nézett.

– Ugyanolyan van neked is.

Álvaro letérdelt, hogy egy szinten legyen vele.

– Igen. Apád is szeretett volna nekem egyet, amikor kicsik voltunk. Féltem, és nem tettem. Sokkal később megértettem, hogy némely ígéret későn jön, de még mindig azt mondhatják, hogy „szeretlek”.

Noa a homlokát ráncolta négyéves kora komolyságával.

– De te nem vagy apa.

Álvaro nagyot nyelt.

– Nem. És soha nem is fogok az lenni.

A lány még néhány másodpercig nézte. Aztán gyengéden megérintette a füle mögötti kis iránytűt.

– Akkor ez emlékeztetőül szolgál.

-Pontosan.

Noa elmosolyodott, majd a nappali felé rohant.

Lucía mozdulatlanul állt a konyhaajtóban. Hónapok óta attól félt, hogy bárki, aki a közelükbe megy, kitöröl egy darabot Sergioból. Azon a napon megértette az ellenkezőjét: ahhoz, hogy valakire emlékezzünk, nem kell örökre üresen hagynunk a helyét. A lényeg az, hogy ne keverjük össze az emlékezést a pótlással, a segítséget a függőséggel, vagy a szerelmet az adóssággal.

Álvaro soha többé nem beszélt a szobáról, amit elképzelt nekik. Lemondta a felújítást, és az emeletet egy kis stúdióvá és vendégszobává alakította át. A döntés nem volt drámai gesztus; végre kijelölt egy határt.

Idővel Lucía megengedte neki, hogy bizonyos vasárnapokon, születésnapokon és délutáni teákon visszatérjen. Nem azért, mert Sergio kérte rá. Nem azért, mert ő volt a korábbi főnöke. És nem azért, mert Noának szüksége volt egy másik apára.

Azért tért vissza, mert ha abbahagyja a megmentésüket, újra Álvaro lehet.

Majdnem egy évvel a buli után Lucía elvitte Noát egy családi ünnepségre. Zene szólt, gyerekek rohangáltak, és túl sok virág volt, majdnem olyan, mint azon az estén Pozuelóban. Egyszer Álvaro felemelte Noát, hogy elérjen egy virágfüzért.

A lány ismét a füle mögé nézett.

Lucia egy ősi ütést érzett a mellkasában.

Noa megérintette az iránytűrózsát, és így szólt:

– Anya, nézd. Itt egy emlék apától.

Ezúttal senki sem sápadt el.

Álvaro egy pillanatra lehunyta a szemét.

Lucia a könnyein keresztül mosolygott.

És az a kis iránytű, ami egykor sebet tépett, végül valami olyasmire mutatott rá, amit hárman sokáig tanultak meg: az előrelépés nem jelenti azt, hogy Sergiót hátrahagyták.

Ez azt jelentette, hogy találtak módot arra, hogy magukkal vigyék anélkül, hogy a távolléte diktálná az utat.