1. RÉSZ

Elena abban a pillanatban jött rá, hogy 23 éves házassága romokban hevert, amikor meglátta férje kezét egy 29 éves kollégája derekán, a cég éves vacsorájának közepén.

Egészen addig a szombatig Elena Márquez azt hitte, ismeri Andrés minden egyes gesztusát. Akkor házasodtak össze, amikor alig tudták kifizetni egy kis lakás bérét Carabanchelben, két gyereket neveltek fel, túlélték a jelzáloghiteleket, a szülei betegségét, az iskolaváltásokat, az ideiglenes elbocsátásokat és azokat az éveket, amikor a vakáció abból állt, hogy a tengerpartra autóztak házi készítésű szendvicsekkel.

Majdnem 10 évig ugyanannál az élelmiszer-forgalmazó cégnél dolgoztak Madridban, bár különböző részlegeken. Elena koordinálta a műveleteket. Andrés több fontos ügyfél értékesítési vezetője volt.

Hónapok óta furcsán viselkedett. Nem kegyetlenül, nem úgy, hogy egy adott napot meg lehessen határozni, és azt mondani: „Itt kezdődött minden.” Csak távolságtartóan. A telefonját bámulta képernyővel lefelé, mindig késett, az apró kérdések idegesítették, és úgy beszélt az életéről, mintha minden súlyosan nehezedne rá.

Elena az 50. születésnapjának tulajdonította.

A buli délutánján Andrés majdnem 3 órával korábban elindult otthonról.

–Találkoznom kell Claudiával, mielőtt mindenki megérkezik. Vannak problémák az áthelyezéssel.

Elena felnézett.

– Minek az átruházása?

Felsóhajtott.

– Dolgozz, Elena. Ne csinálj minden beszélgetésből kihallgatást.

Emlékezett a mondatra, de nem vitatkozott.

Este 8:10-kor egyedül lépett be a cég által lefoglalt étterembe, a Salamanca negyed közelében. Meleg fények, borospoharak, lágy zene szólt, és a kollégák csoportokban beszélgettek.

Aztán meghallotta Andrés nevetését.

A bárpult mellett találta.

Sötétszürke öltöny, fehér ing, aminek a nyaka nyitott, egy olyan kifejezés, amit Elena hónapok óta nem látott otthon.

És közel állt hozzá Claudia, a fiatal, szőke, kék ruhában. Andrés félreismerhetetlen bizalmassággal ölelte át a derekát.

Elena átsétált a szobán.

-András.

Megfordult.

Fél másodpercre elvesztette a mosolyát.

Aztán újra elmosolyodott.

– Á, megérkeztél.

—Mi történik?

A szoros beszélgetések fokozatosan elhaltak.

Andrés Claudiára nézett, majd Elenára, és kissé megvonta a vállát.

– Azt hiszem, nincs értelme többé színlelni.

– Mit színlel?

– Claudiával vagyok.

Elena érezte, ahogy a talaj eltűnik.

– A feleséged vagyok.

Andrés ivott egy korty bort.

– Elena, évek óta nem vagyunk igazi pár.

-Ez nem olyan dolog, amit egyedül döntesz el.

Összeszorította az állkapcsát.

—Számomra már régóta alig vagy több, mint aki vezeti a házat. Mint egy szobalány. Újra azt akarom érezni, hogy van életem. :chatgpt-content-reference{index=”0″}

A csend kegyetlen volt.

Claudia rövid, ideges nevetést hallatott.

Elena nem vette le a szemét a férjéről.

– 23 éves, 2 gyerek, és még előttem az egész élet. És ennyi ember előtt úgy döntesz, hogy az asszisztensednek hívsz?

Andrés dadogni kezdett, hogy nem egészen erről van szó.

Elena megfordult, hogy elmenjen.

Aztán Javier Serrano, a vezérigazgató és a család régi barátja elállta az útját.

– Elena, várj!

– Nem maradhatok itt.

Javier arca feszült volt.

– Maradj 10 percig.

-Szóval így?

Andrésre nézett.

– Mert ma este még mindig nem jöttél rá a legrosszabb hazugságra.

2. RÉSZ

Elena leült a szoba hátsó részébe, mert annyira remegtek a lábai, hogy nem tudott kimenni az utcára.

Javier felment a kis színpadra, és figyelmet kért.

– Mielőtt folytatnánk az ebédet, van egy üzleti ügyünk.

Két alkalmazott egy nagy dobozt tett Andrés elé. A férfi elmosolyodott, meggyőződve arról, hogy ez a cégnél eltöltött 10 év elismerésének a jele.

Amikor kinyitotta a dobozt, egy plakettet, egy mappát és egy kártyát talált: „Köszönöm ezt a 10 évet, Andrés.”

A taps elhalt.

Javier folytatta:

—Sok szerencsét kívánunk neki az új fejezethez. Tegnap volt hivatalosan az utolsó napja velünk.

Elena felkelt.

– Az utolsó napod?

Andrés elsápadt.

– El akartam mondani.

-Amikor?

– A mai este után.

Javier összevonta a szemöldökét.

– Andrés azt mondta, hogy tudtál a költözésről.

Elena lassan elfordította a fejét.

– Milyen lépés?

Klaudia abbahagyta a mosolygást.

Andrés négyszemközt kért, de Elena nem volt hajlandó.

– Úgy tűnik, itt mindenki többet tud a házasságomról, mint én magam. – Befejezi a mondatot.

Nyelt egyet.

– Elfogadtam egy állást Malagában.

– És te úgy tervezted, hogy elköltözöl anélkül, hogy szóltál volna nekem?

Klaudia hátrált egy lépést.

– Várj. Azt mondtad, hogy tudja.

Elena ránézett.

– Tudod mit?

Klaudia elcsukló hangon válaszolt:

–Hogy ti ketten hónapok óta külön éltetek. Hogy a vendégszobában aludtatok. Hogy ő mással is járt.

Elena Andrés tekintetét állta.

– Csütörtökön a mi ágyunkban aludtál.

Klaudia elsápadt.

Aztán Javier hozzátette:

– Claudia, van még valami. A Málagába való átigazolásodat sosem hagyták jóvá. Mert az a pozíció… nem létezik.

3. RÉSZ

Néhány másodpercig senki sem szólt semmit.

Elena figyelte, ahogy Claudia úgy néz Andrésre, mintha most találkozna vele először. Az önbizalom, amit percekkel azelőtt mutatott, eltűnt az arcáról.

– Azt mondtad, hogy a HR már beszélt róla – suttogta Claudia.

– Azt mondtam, gyakorlatilag kész.

– Nem. Azt mondtad, hogy kész.

Andrés felemelte a kezét.

– Meg tudjuk oldani.

Javier megrázta a fejét.

– Velem nem. Három héttel ezelőtt benyújtotta az önkéntes felmondását. Aztán kérte, hogy Claudiát egy olyan területre osszák be, ahol nincsenek betöltetlen állások. Amikor megkaptam a kérést, megkérdeztem a regionális csapatot, mert furcsának tűnt számomra. Senki sem tudott semmit.