A szívem hevesen vert.
– És a fotó?
Mr. Wilson halványan elmosolyodott.
“Csali.”
Abban a pillanatban a cég jogásza felém fordított egy laptopot.
Hajnali 2:17-kor valaki bejelentkezett a cég rendszerébe, és több száz fájlt próbált törölni.
Amikor megláttam a felhasználónevet, lefagytam.
Karen Matthews.
Ugyanaz a Karen, aki azon a reggelen gúnyolt.
De ez még mindig nem volt minden.
Mr. Wilson egy másik dokumentumot tett elém.
„Emily, tegnap igazából nem rúgtunk ki.”
“Mi?”
„Csak arra volt szükségünk, hogy mindenki elhiggye, hogy sikerült.”
Aláírta a dokumentumot, és felém fordította.
Ez egy új állásajánlat volt.
Belső Ellenőrzési Osztály vezetője.
A fizetésem majdnem a duplája volt annak, amit korábban kerestem.
Nem tudtam megszólalni.
„Miért pont én?”
Egy pillanatig csendben maradt.
„Mert az elmúlt öt évben sokan keményen dolgoztak itt azon, hogy lenyűgözzenek. Te voltál az egyetlen, aki úgy dolgozott, mintha senki sem figyelne.”
Aztán az irodája ajtaján lógó fényképre nézett.
„És az a kép ott marad a nap végéig.”
Nevettem.
„Az emberek szörnyű dolgokra gondolnak.”
Ő is nevetett.
„Tudom. De délben elmondom nekik az igazat.”
Amikor kiléptem az irodájából, ugyanazok az emberek bámultak rám újra.
Csak ezúttal nem jöttem szégyenbe.
Karen már nem volt ott.
És furcsa módon, évekkel később még mindig őrzöm azt a fotót a tóról.
Nem azért, mert a volt igazgatóm mellett állok.
De mivel aznap elvesztettem az állásomat…
és másnap reggel rájöttem, hogy valójában mégsem rúgott ki.
Csak annyi időre távolított el, hogy kiderítse, kitől kell megvédenie a céget.
