Óvatosan megérintettem a talizmánt.
“Köszönöm.”
– A tekintete ellágyult. – Boldog születésnapot, Emily!
Azon az estén ez volt az első alkalom, hogy valaki ezt mondta.
Feltettem a karkötőt.
Tökéletesen illett.
A bejárati ajtó ismét kinyílt.
Mr. Bell egy fekete irattartó dobozzal a kezében bukkant elő. A tiszt mellette sétált. Apám követte, sápadtan és dühösen, de csendben.
– Nincs kék főkönyv – mondta Mr. Bell, amikor odaért hozzánk. – De találtunk másolatokat a vagyonkezelői alap levelezéséről, iskolai dokumentumokról és számos lepecsételt pénzügyi kimutatásról.
Nagymama összevonta a szemöldökét. – Másolatok?
Mr. Bell bólintott. „Az eredeti példányok hiányoznak.”
Akkor apám rám nézett.
Nem a nagymamámnál.
Rám.
– Fogalmad sincs, mivel kezdesz – mondta.
Azt vártam, hogy düh lobban fel bennem.
Ehelyett nagyon mozdulatlannak éreztem magam.
– Nem – mondtam. – Nem tudom. De tudom, minek vetek véget.
Az arca megfeszült.
Nagymama aprót bólintott, mintha egy olyan kérdésre válaszoltam volna, amit fel sem tett hangosan.
Hajnali kettőre csend lett a házban.
A rendőrök a vallomások felvétele után távoztak. A szociális szolgálat felügyelője az ikrek miatt további vizsgálatot szervezett. Mr. Bell beszerezte a talált dokumentumokat. Nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy az orvos még egyszer megvizsgáljon, mielőtt elengedne.
Apám és Karen bent maradtak a kisebb gyerekekkel.
Azon az éjszakán senki sem rombolt le semmit.
Nem a ház.
Nem a falak.
Még apám gondosan felépített imázsa sem.
De valami mégis lerombolt.
A hazugság.
Mielőtt elindultunk, megkértem, hogy egyedül menjek vissza a kocsiszínbe.
Nagymama csak röviden habozott, mielőtt bólintott.
A stúdió lágy csendben várakozott.
Anyám befejezetlen festménye előtt álltam, és elképzeltem, ahogy a keze végigsiklik a vásznon. Vajon akkor festette meg, amikor a közelemben aludtam? Tudta, hogy soha nem fejezheti be?
Az ecsetek mellett az asztalon egy vázlatfüzet hevert.
Kinyitottam.
Az első oldalakon kezek, fák, ablakok és babatakarók tanulmányai voltak. Aztán jöttek a portrék rólam csecsemőként, kerek arcúan és komolyan.
A hátoldal közelében a rajzok megváltoztak.
Voltak benne vázlatok a házról furcsa szögekből. A lépcső. A kandalló. A kocsiszín keleti fala. Robert dolgozószobájának egy részlete.
Az utolsó oldalon egy kék könyv rajza volt.
Alatta anyám három szót írt:
Nem Roberttel.
A mondatra meredtem.
Nem Roberttel.
Tehát a főkönyv mégsem volt apám dolgozószobájában.
Lapoztam, de semmi más nem volt ott.
Egy laza fénykép lecsúszott a hátsó borítóról, és a padlóra hullott.
Lehajoltam, hogy felvegyem.
Anyámat ábrázolta, amint a kocsiszín előtt áll, halványan mosolyogva. Mellette apám fiatalabb mása állt, egyik karjával átölelve a derekát.
De volt még valaki a háttérben.
Egy nő a fák közelében, félig elfordulva a kamerától.
Közelebb vittem a fényképet.
A szívem hevesen vert.
A nő Karen volt.
Fiatalabb.
Mielőtt a mostohaanyám lett.
Mielőtt anyám meghalt.
Mielőtt apám valaha is mesélt volna nekem bármilyen történetet, azt mondta, hogy ott kellett volna lennie.
A fotó hátulján, anyám kézírásával, egy dátum állt.
Két héttel a halála előtt.
És a dátum alatt egy mondat:
Ha bármi történik, kérdezd meg Karentől, miért hazudott.
3. RÉSZ – ZÁRÓ RÉSZ
A fénykép remegett a kezemben.
Néhány másodpercig semmi mást nem hallottam, csak a hó alatt megtelepedő kocsiszín halk nyögését. A kinti világ mozdulatlanná dermedt, mintha még a tél is közelebb hajolt volna, hogy elolvassa a fénykép hátulján lévő szavakat.
Ha bármi történik, kérdezd meg Karentől, miért hazudott.
Karen.
A nő, aki elmosolyodott, amikor a függöny behúzódott.
A nő, aki végignézte, ahogy apám halkan, döntésről döntésre faragja a jövőmet.
A nő, aki az imént bevallotta, hogy tud Hawthorne-ról.
Újra megfordítottam a fényképet.
Ott volt, fiatalabb, de összetéveszthetetlen. Ugyanazok az éles arccsontok. Ugyanaz a halványszőke haja, bár akkoriban lazán hullott a vállára, ahelyett, hogy tökéletes ünnepi fürtökbe lett volna tűzve. Félig elrejtve állt a fák közelében anyám és apám mögött, mosolygás nélkül, nem nézett a kamerába.
Figyelés.
Bizsergetett a bőröm.
Miért volt ott Karen két héttel anyám halála előtt?
Miért színlelte apám tizennyolc éven át, hogy később találkoztak?
És milyen hazugságról tudott anyám?
A kocsiszín ajtaja nyikorogva kinyílt mögöttem.
Megpördültem.
A nagymamám az ajtóban állt, hófény keretezte, mint egy másik századból származó szellem. Tekintete az arcomról a fényképre vándorolt.
„Mit találtál?”
Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen csak odaadtam neki.
Először az elejét tanulmányozta.
Érkezése óta most először ingott meg annyira a nyugalma, hogy az ajtófélfához nyúlt.
– Margaret? – suttogtam.
Megfordította a fényképet.
Ajkai szétnyíltak.
– Ó, Klára – mondta halkan.
Átkaroltam magam. – Ismerted Karen-t?
Nagymama felemelte a tekintetét.
– Nem – mondta. – De Clara igen.
A válasz jobban megdermedt bennem, mint a vihar.
Nagymama mögött a fényszórók fénye söpört végig a havon, miközben az egyik autó igazította a pozícióját a kocsifelhajtón. Valahol a főházban becsukódott egy ajtó. A hang túl hétköznapinak tűnt egy olyan éjszakához képest, amely kettészakította az életemet.
Nagymama becsúsztatta a fényképet a borítékba anyám levelével együtt.
„Beszélnünk kell Karennel.”
Összeszorult a gyomrom. „Most?”
“Jelenleg.”
Együtt keltünk át az udvaron, a takaró még mindig rám tekerve, a karkötő hidegen simította a csuklómat. Minden lépés a ház felé olyan volt, mintha visszafelé haladtam volna a gyerekkoromon – elhaladtam a súrolt ablakok, a lapátolt veranda, a konyha mellett, ahol megtanultam csendben maradni.
