4. fejezet: Tűz és víz
Megragadtam a vastag, égő oszlopgyertyát. Forró viasz ömlött az ujjperceimre, égette a bőröm, de nem riadtam vissza.
„Mit csinálsz?” – kérdezte apám, és felém lépett.
Nem válaszoltam. Hevesen a hatalmas asztaldísz száraz, ropogós őszi leveleibe taszítottam az égő gyertyát, majd az alkoholtól átitatott vászonterítőre borítottam, ahol Mark bourbonja kifolyt.
A magas alkohol halk suhanással azonnal lángra lobbant. Élénk narancssárga lángfal csapott fel, felfalva a száraz tobozokat, majd gyorsan átterjedve az asztalra, elkapva a szalvétákat és a száraz pulykát.
„Megőrültél?!” – sikította Mark, hátratántorodva, és az arcát védve a hirtelen jött hőségtől.
Tessa felsikoltott, végre lerázva magáról a dermedtséget, és egy kisasztal alá gyűjtötte a fiait.
Nem a tüzet néztem. A mennyezetet néztem.
Három… kettő… egy
A lakópark ipari minőségű füstérzékelői megszólaltak. Egy fülsiketítő, fülsüketítő elektronikus sziréna söpört végig a szobán, amit a vészjelző lámpák vakító, fehér villanásai kísértek.
Egy másodperccel később bekapcsolt az automata tűzoltó rendszer.
Jeges, nagynyomású víz csapott fel a mennyezeti sprinklerekből, özönvízszerű esővel árasztva el a szobát. Az asztalon égő tűz dühösen sziszegett, sűrű, fojtogató, szürke füsttel töltve meg a szobát.
De a víz nem az volt, amire vártam.
A tűzjelző bekapcsolt állapotában a lakótelep vészhelyzeti protokolljai felülírták a kézi lezárást. Hangos elektronikus zümmögés hallatszott a nehéz tölgyfa ajtók felől. A reteszek automatikusan behúzódtak, lehetővé téve a kiürítést.
A csapda nyitva volt.
A káoszban, a füstben és a vakító stroboszkópfényben apám és Mark elterelődött a figyelmük, köhögtek és csúszkáltak a gyorsan áradó keményfa padlón.
Úgy mozogtam a füstben, mint egy szellem. Anyámat a bárpult közelében találtam, hevesen köhögött, Lilyt szorító szorítását a jeges víz lökése ellazította.
Nem szólaltam meg. Egyszerűen csak a vállamat anyám mellkasába vágtam. Eleanor felnyögött, hátratántorodott, és elvesztette a lábát a csúszós padlón. Keményen elesett, egy víz- és üvegszilánkok tócsájába zuhanva.
Felkaptam Lilyt a karjaimba. Csuromvizes volt, reszketett, és hisztérikusan zokogott.
„Kapaszkodj erősen, kicsim! Ne engedj el!” – kiáltottam a bömbölő sziréna hangján.
A telefonomhoz szorongattam – az időzítő 01:12-t mutatott –, és az étkező ajtaja felé rohantam. Berúgtam, és berontottam a nagy előszobába. Itt is ömlöttek a locsolók. A nehéz bejárati ajtóhoz rohantam, és a súlyomat a rézkilincsnek vetve magam. Az könnyen engedett.
Kirohantunk a tornácra. A fagyos éjszakai levegő úgy csapta meg a tüdőmet, mint az üvegszilánkok, de az íze a teljes szabadságé volt.
Mögöttem, a házban, egy torokhangú, rémisztő üvöltést hallottam.
„CLAIRE!”
Márk volt az
