Sára néni tágra nyílt szemekkel közeledett felém.

„Briona? Drágám, te… te nyertél a lottón?”

„Valami ilyesmi. Keményen dolgozom, Sarah néni. És kiderült, hogy az állam jobban fizet, mint anya gondolja.”

Amint felszálltunk, a légkör teljesen megváltozott. Unokatestvéreim a drága ételeken nevetgéltek, Mike bácsi egy bőrülésben pihent, ami valószínűleg többe került, mint a teherautója, és ezúttal senkinek sem jutott eszébe a családi összejöveteleken, hogy ők a család kevésbé sikeres ága.

Aztán rezegni kezdett a telefonom.

Constance újabb követelést küldött.

„Azonnal adj nekem 5000 dollárt. A bérleti díjhoz nagyobb kaució szükséges, mint gondoltam. Brittany pedig egy wellness napot akar foglalni a szenátor feleségének. Ne hagyj figyelmen kívül, Briona. Tartozol nekünk a felnevelésedért.”

Miközben a gép Colorado felé siklott, az üzenetet bámultam. Megtiltotta az utazást, hazudott arról, hogy elvonóra járok, elajándékozta a helyem, amiért fizettem, és még mindig azt feltételezte, hogy azonnal átutalom a pénzt, mert ezt a szerepet bízta rám.

Válasz nélkül töröltem az értesítést.

„A családnak.”

Mindenki felemelte a poharát.

„A családnak!”

Mire Aspenbe értünk, fekete terepjárók vártak ránk a kifutópályán. Felvittek minket egy magánúton, amíg a fák ki nem nyíltak, és fel nem tárták a valódi otthonomat, egy tizenötmillió dolláros acél- és üvegépületet, amelyet a hegyoldalba építettek.

Mike bácsi kibámult az ablakon.

„Ki… ki lakik itt?”

„Így van.”

A beálló csend szinte komikus volt. Évekig hallották, ahogy Constance ambiciózus, alig megélő szabadúszóként jellemez, most pedig egy olyan házban álltak, ami miatt szerénynek tűnt a bérelt ház, amit Constance választott.

Bent, odavezettem Josephine nagymamát az étkezőasztal főhelyéhez.

„Ülj ide, nagymama. Ma este nincs gyerekasztal.”

Könnyekkel telt meg a szeme, miközben körülnézett a szobában.

„Briona, drágám, nem értem. Anyád azt mondta, hogy küszködsz.”

„Anya sok mindent mond. Ma este szembesülünk az igazsággal.”

A vacsora azzá vált, ami Constance összejövetelein soha nem volt. Senki sem számolta a társadalmi státuszt, nem tett úgy, mintha lenyűgözne valakit, aki fontos, és nem kezelt bizonyos rokonokat kínos kiegészítőként.

Aztán felhúztam az északra néző ablakokat eltakaró automata redőnyöket.

Háromszáz méterrel lejjebb a hegyen állt Constance bérelt háza.

Megnyomtam egy másik gombot, és egy hatalmas kültéri LED fal bekapcsolt, élőben vetítve a vacsoraasztalunk képét közvetlenül a házuk felé. Másodperceken belül nagymama nevető arca felragyogott az ablakuk előtti hófödte falon.

Szinte azonnal megszólalt a telefonom.

„Mi történik?! Te vagy az? Itt vagy?”

„Közvetlenül feletted vagyok, anya. Nézz fel.”

Az alsó ablakból láttam, hogy Constance a hegy felé fordul. Felemeltem a poharamat, és a kinti hatalmas képernyő tükrözte a mozdulatot.

„Kapcsold ki! Megalázol minket!”

„Tényleg? Azt hittem, elvonón vagyok.”

„Briona, figyelmeztetlek…”

„Jó vacsorát, anya.”

Letettem a hívást, és visszafordultam a vendégeimhez.

Azon a hétvégén először fordult elő, hogy a Constance által elutasított rokonok pontosan a helyükön voltak.

A család középpontjában.

3. rész: A DARVO védelem
Az ünneplés alig tizenkét percig tartott, mielőtt villogó piros és fehér fények kezdtek végigsöpörni a nappalim üvegfalain. Először mindenki azt hitte, hogy a rendőrség érkezett a hatalmas kültéri kivetítő vagy egy zajpanasz miatt, de a fűtött kocsifelhajtómon feltörő jármű nem járőrkocsi volt.

Ez egy magán mentőautó volt.

A bejárati ajtó szinte azonnal kinyílt, és Constance túlzott pánikba esve rohant be. Mögötte Dr. Aris jött, egy családi ismerős, aki évekkel korábban elvesztette a felírási jogosultságát, majd két termetes férfi orvosi műruhában, akik egy lefogó széket toltak.

„Ó, hála Istennek! Időben odaértünk! Briona, drágám, minden rendben. Anya itt van.”

A szoba elcsendesedett, ahogy a rokonaim közöttünk néztek. Hátraléptem, és megkértem, hogy maradjon távol tőlem, de Constance azonnal a többiek felé fordult, és elkezdte előadni az eseményeknek azt a verzióját, amit egyértelműen előre megtervezett.

„Megrendült! Hetekkel ezelőtt abbahagyta a gyógyszerei szedését. A rehabilitációs intézmény felhívott. Azt mondták, hogy teljes pszichotikus összeomláson van. Azt hiszi, hogy övé ez a ház. Azt hiszi, hogy van pénze.”

Kevesebb mint egy perc alatt átírta az egész helyzetet. Ahelyett, hogy az az anya lett volna, aki kirekesztett, meglopott tőlem és megpróbálta irányítani a pénzügyeimet, egy rémült szülőként mutatta be magát, aki mentálisan labilis lányát menti meg.

„Ez a ház az enyém.”

Constance felém mutatott, mintha a válaszom bizonyítaná a vádját.

„Látod? Nagyzási téveszmék. Szabadúszó informatikus. Évi negyvenezer dollárt keres. Hogy lehetne egy tizenötmillió dolláros birtoka? Betört. Itt guggol.”

Több rokonom is őszintén zavartnak tűnt, mivel éveken át ugyanazt a hamis történetet hallották az életemről. Dr. Aris előlépett egy nyomtatvánnyal a kezében, és bejelentette, hogy hetvenkét órás pszichiátriai őrizetbe kíván helyezni.

Josephine nagymama azonnal tiltakozott, de Constance megszólalt helyette.

„Csináld meg! Mielőtt még megsérül!”

A két ápoló gyorsan mozdult, és lefogtak a székben. Nem álltam ellen, mert addigra már megértettem, mit akar elérni Constance, és a verekedés csak segítene neki abban, hogy labilisnak állítson be.

Olyan közel hajolt, hogy csak én hallhattam.

„Ne aggódj, drágám. Én intézem a házat. A kártyákat. A számlákat. Amíg bezárva vagy, anya mindent elintéz.”

Ekkor vált a valódi terve félreérthetetlenné. Ha elérheti, hogy cselekvőképtelennek nyilvánítson, gyámságot kérhet, megszerezheti a vagyonom feletti irányítást, és kiürítheti a számláimat, miközben azt állítja, hogy engem véd.