Szombaton eljött ebédre. Hozott egy memóriajátékot Mateónak és egy zöld fedelű füzetet Évának, aki virágokat rajzolt bármilyen papírdarabra. A gyerekek eleinte azzal a gyanakvással néztek rá, amit az ismeretlen felnőttekkel szemben tanúsít az ember. Ebéd után Rebeca a földön ült, és segített Mateónak párokat találni, Éva pedig megkérte, hogy ne nézzen oda, miközben a portréját rajzolja.

Amikor Jimena elment tányérokért a konyhába, a húgom követte.

– Sajnálom, hogy nem olvastam el a meghívódat. És sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor biztosan a legmagányosabbnak érezted magad.

Jimena a bárpulton hagyta a tányérokat.

– Szerettem volna hamarabb találkozni – mondta. – Ma elkezdhetjük.

Rebecca gyakran kezdett látogatni minket. Néha munka után jött, hogy segítsen Évának egy iskolai projektben; máskor pedig, miután a gyerekek elaludtak, velünk maradt beszélgetni. Elmesélte, mennyire anyánk irányította, hogy mit mondjunk otthon, és hogy apám megtanult visszahúzódni minden vita előtt. Elmondtam neki, hogy évekig a hallgatását egy lehetséges védekezésnek hittem. Rebecca lesütötte a szemét. Egyikünknek sem kellett többet mondania.

A videó tovább keringett. Anyám abbahagyta néhány baráti összejövetel látogatását, és Jimenát hibáztatta érte. Nagynéném folyton azt hajtogatta, hogy én rontottam el a család jó hírnevét. Fabián viszont folytatta az éttermét: kibérelt egy szerény helyiséget, és néhány barátja segítségével kifestette a homlokzatot. Damiánnal a nyitás napján elmentünk oda enni. Mi fizettük a számlát. Fabián hangosan felnevetett, amikor megpróbáltam borravalót adni neki.

Néhány héttel később anyám újra hívott. Ezúttal felismertem a számot, és azért felvettem.

„Le kell venned a videót” – mondta. „Apád már nem akar kimenni újságot venni. Rebecca alig beszél velem. Nézd, mit műveltél!”

Az ablakon keresztül láttam Jimenát az udvaron a gyerekekkel. Eva éppen Mateót tanította, hogyan nyúljon egy citromhoz anélkül, hogy az ágakat húzná.

– Rebecca, beszélj most hozzám – feleltem. – És megtaláltam a meghívót, amit megtartottál. Évekkel ezelőtt is beszélhettünk volna erről.

Rövid csend támadt.

– A családot próbáltam megvédeni.

A kislányra gondoltam a képen, aki a vendégekre várt, akik sosem érkeztek meg. Anyám tudta, hol lakunk. Volt nála a címünk, a telefonszámunk, és Jimenától kapott kézzel írott meghívó.

„Még mindig kérhetsz bocsánatot” – mondtam neki. „Megteheted pénz kérése és fénykép nélkül is.”

– Nem fogom megalázni magam a feleséged előtt.

Amikor meghallottam, abbahagytam egy olyan kifejezés keresését, amivel meggyőzhetném.

– Akkor nincs több mondanivalóm a számodra.

Letettem a telefont. Fájt, pedig már a válaszadás előtt tudtam, hogy így végződhet. Jimena az ablaknál ülve talált rám, és velem maradt, amíg a gyerekek be nem rohantak két citrommal, amelyek túl zöldek voltak ahhoz, hogy felvágják őket.

Több hónap telt el. Rebeca ott volt az iskolai ünnepségen, Mateo születésnapi partiján, és egy ebéden, amit Jimena szülei szerveztek, amikor Guerreróból jöttek. Eva elkezdte lefoglalni neki a helyet anélkül, hogy megkérdezte volna tőlünk, jönne-e.

A tanév végén készítettünk egy képet az udvaron. Mateo haja kócos volt; Eva mosolygott, kivillantva a foga közötti rést; Rebeca mögöttük állt, és megpróbált megakadályozni egy virágcserepet, hogy leessen. Jimena kinyomtatta, és otthagyta az asztalon, ahol anyám kiterítette a listáját.

Egyik délután Éva rajtakapott, hogy a fotót nézegetem.

„Miért vagy szomorú, ha mindannyian elmegyünk?” – kérdezte.

Felemeltem, hogy közelről láthassam. Rebecca nevetett, és mindkét gyerek vállára tette a kezét.

– Mert a nagynénéd kihagyott néhány születésnapot – mondtam neki. – Örülök, hogy erre eljött.

Éva a mögöttünk alig látható citromokra mutatott.

– Ha a többiek felnőnek, csinálunk még egy képet.

Ott hagytuk az asztalon. Még volt hely a keretben, és a citromfa még mindig termett.