A nő – akinek névtábláján a diszkrét, de határozott Holló Éva hadnagy felirat állt – egyetlen pillantást sem vetett a földön nyöszörgő alakra, akit az egész börtön csak „Bunkó” Viktorként ismert. Nem volt a tekintetében sem diadal, sem düh, csupán az a hűvös, precíz profizmus, ami a sebészek sajátja egy rutinműtét közben.

– Orvost a hármas szektorba – mondta nyugodtan a rádióba, miután visszavette azt a megkövült kollégájától. – Egy fogvatartott megcsúszott a vizes kövön. Ellátásra szorul.

A mellette álló fiatal őr torkából halk nyelés hallatszott. Megcsúszott. Holló hadnagy ezzel az egyetlen mondattal nemcsak az incidenst rendezte el hivatalosan, hanem egyértelmű üzenetet küldött: nem keresett dicsőséget, nem akart büntetőeljárást indítani, és nem félt a következményektől. Felajánlotta Viktornak a méltóság utolsó cseppjét, amit egy ilyen vereség után egy börtönben még meg lehetett tartani.

Néhány percen belül az egészségügyi személyzet hordágyon vitte el a vérző orrú, megtört férfit, a többi rab pedig olyan fegyelmezetten és némán vonult vissza a cellák felé, mintha nem is a legveszélyesebb fegyház elit bűnözői, hanem egy kolostor novíciusai lettek volna.

A zárt ajtók mögött

Egy órával később Holló hadnagy már a börtönigazgató, a legendásan keménykezű Varga ezredes irodájában állt. Az ezredes a biztonsági kamera felvételét nézte vissza a monitoron, újra és újra lelassítva a másodperc törtrészét: a villámgyors testsúlyáthelyezést, a csípő tökéletes rotációját, és a sarkat, amely sebészi pontossággal érte el a két méter magas férfi állkapcsának legsebezhetőbb pontját.

– Tizennégy éve vezetem ezt az intézményt, hadnagy – szólalt meg végül az ezredes, anélkül, hogy felnézett volna a képernyőről. – Láttam már lázadásokat, késeléseket, láttam kommandósokat visszavonulni. De ilyet még soha. Balogh Viktor három embert vert félholtra a bevonulása előtt, a fél nehézsúlyú boksztársaság rettegte a nevét. Maga pedig… egyetlen mozdulattal kapcsolta le, mint egy villanykapcsolót.

– Az anatómia mindenkire ugyanúgy érvényes, ezredes úr – válaszolta Éva, egyenesen állva, kezeit a háta mögött pihentetve. – A testsúly és a magasság előny a kocsmai verekedésekben, de hátrány, ha valaki nem ismeri a súlypontját. Balogh túl magabiztos volt, és nyitva hagyta az állát. Nem volt más választásom, helyre kellett állítanom a tekintélyt.

Az ezredes lassan hátradőlt a székében.
– Tudja, miért hozattam ide a Terrorelhárítás kiképzőközpontjából?
– Azt mondták, a C-blokkban a fegyőrök félnek, a rabok irányítanak, és új módszerek kellenek.
– Nem módszerek kellettek, hadnagy. Egy példakép kellett. Valaki, aki nem az izmai méretével, hanem a szellemével és a képességeivel uralja a teret. De figyelmeztetem: a börtön olyan, mint egy sebzett fenevad. Balogh megalázása nem oldotta meg a problémát. Csak még veszélyesebbé tette a helyzetet. A C-blokkban van valaki, aki nem puszta kézzel harcol.

Éva tudta, kire céloz az igazgató. Kerekes „Káró” Dánielre. Egy hidegvérű, intelligens bandavezérre, aki a börtön falain belülről irányította a drogkereskedelmet, és akinek Viktor csupán a legerősebb végrehajtója volt. Viktor bukásával Káró birodalma ingott meg – ezt pedig nem hagyhatta annyiban.

A feszültség napjai

A következő két hétben a börtön légköre puskaporos hordóhoz hasonlított. Holló hadnagyot többé senki sem gúnyolta. Amikor végigsétált a folyosókon, a rácsok mögül mély, fojtott csend követte. A rabok nem mertek a szemébe nézni, de a tekintetükben már nem a megvetés, hanem a félelem és a lappangó bosszúvágy keveréke égett.

Éva azonban nem élt vissza az újonnan szerzett hatalmával. Nem volt kegyetlen, nem provokált senkit. Sőt, furcsa mód a jelenléte emberséget hozott a kegyetlen falak közé. Ha egy rabnak orvosságra volt szüksége, utánajárt. Ha valaki nem kapta meg a családja levelét az adminisztrációs hibák miatt, elintézte. Nem kereste a konfliktust, de a határokat kőkeményen meghúzta.

Aztán elérkezett a nap, amikor Viktor visszatért a gyengélkedőről.

Az orrát gipsz és kötések fedték, a szemei alatt mélylila véraláfutások éktelenkedtek. Amikor a délutáni pihenő alatt belépett a körletbe, a többi fegyenc némán figyelte. Káró már a fém asztaloknál ült, és hideg mosollyal intett neki.

– Látom, a kis óvónő megtanított repülni, Viktor – sziszegte Káró, hogy mindenki hallja. – Elvesztetted a fejed, és vele együtt elvesztetted a tekintélyedet is. Most az egész blokk rajtunk röhög. Egy méter huszonöt centi… ennyi elég volt, hogy térdre kényszerítsen?

Viktor öklei elfehéredtek, de nem válaszolt. Leült a padra, és a padlót bámulta.

– Ma este – folytatta Káró halkan, közelebb hajolva – visszaszerezzük, ami a miénk. A mosodában a műszakváltáskor a generátor „véletlenül” le fog állni három percre. Holló egyedül lesz a felügyeleti ponton a zöldfülű Kovács őrrel. Nem kell megölni. Csak mutasd meg neki, mi történik, ha egy nő elfelejti, hol a helye. Ha megteszed, visszakapod a helyed a csapatban. Ha nem… akkor te leszel a következő, akit a folyosó végén találnak meg, egy törött fogkefével a nyakában.

Viktor lassan felnézett. A szemeiben nem a düh, hanem egy mély, keserű vívódás tükröződött.

A sötétség órája

Este nyolc óra volt. A textilmosoda hatalmas, gőzzel teli csarnokában a nehéz ipari gépek monoton zakatolással mosták a több ezer ágyneműt. A levegő nehéz volt, forró és vegyszerszagú.