Holló hadnagy a felügyeleti pult mögött állt, mellette a fiatal Kovács őr idegesen babrálta a gumibotját.
– Hadnagy asszony… nem tetszik nekem ez a csend – suttogta a fiú. – A Káró emberei túl nyugodtak ma. Túl fegyelmezettek.

Éva már percekkel ezelőtt észrevette a jeleket. A rabok nem a ruhákat hajtogatták, hanem a kijáratokat és a kamerák holttereit figyelték. Nem szólt semmit, csak diszkréten leoldotta a taktikai övéről a bilincstartó zárját.

Hirtelen fülsiketítő csattanás rázta meg a helyiséget.

A fények egyetlen pillanat alatt kialudtak. A gépek leálltak, a nehéz csövekben elakadt a gőz, és a mosodára vaksötét borult. Csak a vészvilágítás halvány, kísérteties vörös fénye derengett fel a sarokban.

– Hadnagy! Nem látok semmit! – kiáltotta Kovács, de a mondatát egy tompa puffanás és egy elfojtott nyögés szakította félélbe. Valaki hátulról leütötte a fiatal őrt.

Éva nem mozdult. Nem kapkodott a zseblámpája után – a fény csak célponttá tette volna. Becsukta a szemét, hogy a pupillái gyorsabban alkalmazkodjanak a vöröses félhomályhoz, és az érzékeire hagyatkozott. Hallotta a nehéz bakancsok surranását a vizes kövön. Négyen voltak. Talán öten.

– Na, most mutasd a trükkjeidet, törpe! – hallatszott egy reszelős hang a gőz mögül. Nem Viktor volt az. Káró egyik legvérengzőbb embere, egy „Csontos” gúnynevű nehézfiú lépett elő a homályból, kezében egy hegyesre csiszolt, rozsdamentes acélcsővel.

Mögötte még ketten zárták le a menekülési útvonalat, láncokkal és nehéz vascsapokkal felszerelkezve.

– Nem akarsz rúgni egyet? – gúnyolódott Csontos, miközben lassan közeledett. – A sötétben nem találsz el, te kis korcs!

A férfi előrelendült, a rögtönzött tőrrel egyenesen Éva torkát célozva.

Amit azonban a támadók nem tudtak, az az volt, hogy Holló Éva nem egyszerűen egy sportoló volt. A különleges erőknél eltöltött évei alatt megtanulta, hogyan kell szűk terekben, minimális látási viszonyok között, túlerővel szemben harcolni. Alacsony termete, amit a rabok végzetes gyengeségnek hittek, valójában a legnagyobb fegyvere volt a sötétben.

Amikor Csontos szúrt, Éva nem hátrált. Előrelépett.

A döfés a feje felett süvített el az üres levegőbe. Éva mély súlyponttal becsúszott a férfi védelmi vonala alá, és tenyértővel mért pusztító erejű ütést a támadó májára. Csontos tüdejéből sípolva szakadt ki a levegő, a teste azonnal összegörnyedt. Éva nem állt meg: megragadta a férfi kinyújtott karját, elfordította a csuklóját, és a saját lendületét kihasználva egy villámgyors térdrúgással törte el a könyökízületét. A fegyver csörömpölve hullott a padlóra.

A másik két fegyenc megdermedt. A vörös ködben alig látták a nőt – csak annyit érzékeltek, hogy a hatalmas Csontos a földön vonaglik a fájdalomtól.

– Gyertek egyszerre! – üvöltötte a láncos férfi, és előrerontott, a nehéz láncot a feje felett pörgetve.

Éva a másodperc törtrésze alatt mért fel mindent. Ahelyett, hogy megpróbálta volna kivédeni a csapást, felugrott a mosodai asztal peremére, onnan rugaszkodott el, és a falat támasztékként használva egy elképesztő akrobatikus mozdulattal – egy tökéletes flying side kickkel – repült a támadó felé. A bakancsa a férfi mellkasába csapódott olyan energiával, hogy az hátrepült, és a nehéz ipari centrifugának csapódva eszméletlenül roskadt a földre.

A harmadik támadó megtorpant. A kezében lévő vascső remegni kezdett. Egy szörnyeteget látott a félhomályban – nem egy nőt, nem egy embert, hanem egy megfoghatatlan, kíméletlen árnyékot, amely a gravitáció törvényeit meghazudtolva pusztított.

Megfordult, hogy elmeneküljön, de valaki elállta az útját a kijáratnál.

Viktor volt az.

A gipszelt orrú óriás ott állt az ajtóban. A szemei hidegek voltak. A harmadik támadó feléje lépett:
– Viktor! Segíts, ez a nő egy démon!

Viktor egyetlen szó nélkül megragadta a férfit a gallérjánál fogva, felemelte, és akkora erővel vágta a falnak, hogy a vakolat lehullott a téglákról. A támadó magatehetetlenül csúszott le a földre.

A mosodában ismét csend lett. Csak a gőz sziszegése és Csontos halk nyöszörgése hallatszott.

A tisztelet pillanata

Éva lassan leereszkedett a harci alapállásból. A légzése egyenletes maradt, a szemei éberen pásztázták a teret. Viktor lassan elindult felé. A hatalmas férfi léptei nehezen koppantak a kövön.

Két méter magasság állt szemben a százhuszonöt centiméterrel. Dávid és Góliát, újra.

Viktor megállt két lépésre tőle. Éva nem hátrált, a tekintete sziklaszilárd maradt.

A férfi lassan lehajolt. Nem azért, hogy támadjon. Térdre ereszkedett a vizes padlón.

Felvette a földről az elgurult gumibotot, amelyet Kovácstól vettek el, és két kezére fektetve, tiszteletteljesen nyújtotta át Holló hadnagynak.

– Káró azt akarta, hogy törjem el a lábát, hadnagy asszony – mondta Viktor mély, rekedt hangon, és a hangjában nyoma sem volt a gúnynak. – De én még soha életemben nem láttam olyan embert, aki jobban megérdemelné az egyenruháját, mint maga.

Éva egy pillanatig csendben nézte a férfit. Aztán elvette a gumibotot, és az övére csatolta.

– Állj fel, Viktor – mondta csendesen, de határozottan. – A C-blokkban senki sem térdel. Itt mindenki a saját lábán áll, amíg betartja a szabályokat.

Ebben a pillanatban a vészhelyzeti generátorok felbőgtek, a neoncsövek vibrálva felvillantak, és a biztonsági ajtók kitárultak. A fegyveres kommandósok rohantak be a mosodába, sisakban, golyóálló mellényben, pajzsokkal, üvöltve a parancsokat:
– Mindenki a földre! Fegyvereket eldobni!