Mauricio békésen aludt aznap éjjel. Soha nem kérdezte meg, mit mondott le.

Egy másik, régebbi e-mailben Julia elhalasztott egy bővítést, amíg a meglévő projekteket igazította. A férfi felidézett egy nyaralást, amelyről szinte az utolsó pillanatban döntött.

Ünnepelte, milyen könnyű vele utazni.

Most kezdtem megérteni, hogy ki fizeti ezt a létesítményt.

Az ügyvéd egy 18 hónappal korábban kapott ajánlatra mutatott rá. Egy olyan cégtől érkezett, amely találkozókat és programokat szervezett női vállalkozóknak. Julia megtartotta, de a benyújtott dokumentumok között nem volt válasz.

Mauricio homályosan felismerte a nevet.

– Egyszer mesélt nekem erről.

Maldonado nem kérdezte meg, miért nem emlékszik többre.

Aztán megjelent Ernesto Valdés, Mauricio cégének legfontosabb ügyfele.

Julia hat évvel korábban, mielőtt hivatalossá tette volna tanácsadó cégét, önállóan dolgozott együtt vele. Az első projekt négy hónappal azelőtt történt, hogy Ernesto és Mauricio felvették volna a kapcsolatot.

Mauricio felhívta Ernestót, mielőtt távozott.

– Ismerted Juliát, mielőtt velem dolgoztál?

Ernestonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Ő ajánlotta nekem a cégedet.

A parkoló mintha elcsendesedett volna.

– Soha nem mondtad el nekem.

– Azt hittem, elmondta neked.

Mauricio emlékezett rá, hogy hazaérkezve megünnepelte azt a szerződést. Julia megölelte, és mondani akart neki valamit. Mauricio felvette a telefont, mert el akarta mondani a hírt a barátainak.

Nem emlékeztem, hogy megkértem volna, hogy fejezze be a mondatot.

Emlékezett egy vacsorára is, amikor Julia hozott egy mappát a klinikai projekttel. Áthelyezte, hogy helyet csináljon a számítógépének, és megkérte, hogy segítsen neki nyakkendőt választani. A lány eltette a papírokat. Mauricio tökéletesen emlékezett a nyakkendőre; egyetlen kérdésre sem emlékezett a mappával kapcsolatban.

Adrianát, Julia húgát kereste.

– Meg kell értenem, mit tettem.

Adriana megkönnyebbülten felsóhajtott a túloldalon.

– Ezt akkor kellett volna megkérdezned tőle, amikor még el akarta mondani.

Nem adta meg a címét, ahol van. Az üzenetek kézbesítését sem volt hajlandó megtagadni.

A barátnője, Renata beleegyezett, hogy kávézzon. Mauricio megkérdezte tőle, hogy tud-e a tanácsadó cégről.

-Igen.

– És miért nem mondott nekem senki semmit?

Renata hosszan nézte.

– Amikor találkoztunk, mindig a projektjeidről beszélgettél.

– Júlia is annál az asztalnál ült.

Mauricio visszatért a lakásba és kinyitotta a fiókot. Egy halvány folt maradt a fán, ahol a doboz évekig pihent.

Úgy érintette meg az ujjával, mintha magyarázatot olvashatna belőle.

Elkezdett írni egy újabb bocsánatkérést. Kitörölte, amikor észrevette, hogy minden mondat azzal kezdődik, amit érzett.

Egyik délután beszélt az épületkezelővel, hogy frissítse a 301-es lakás adatait. A férfi átnézett egy mappát, és megemlítette, hogy a 401-es ingatlan adatai is hiányoznak.

– A feleséged 10 hónapja vette az emeletet.

Mauricio azt hitte, félrehallott valamit.

Az adminisztrátor megismételte a számot, de nem engedélyezte a hozzáférést.

– Szükségem van a tulajdonos engedélyére.

Nem volt kulcs, amit a házassága lehetővé tett volna számára, hogy követelhesse.

Mauricio megkérte ügyvédjét, hogy tisztázza, ott lakik-e Julia, és hogyan tud visszaszerezni néhány számlát, amelyek az iratai között voltak. Napokkal később beleegyezett egy előre megbeszélt látogatásba, az épületkezelő jelenlétében, amíg az egy megbeszélésen volt.

Belépett a 401-es szobába dokumentumokat keresve, és valami sokkal nehezebbet talált, amit el tudott viselni.

A falakat lágy zöldre festették, ahogyan Julia javasolta a hálószobájába. Az ablaknál könyvespolcok álltak, egy asztal, amely elég nagy volt ahhoz, hogy tervrajzokat és mappákat lehessen rajta tartani anélkül, hogy vacsora felszolgálásakor el kellett volna helyezni, és lámpák, amelyek pontosan ott világítottak, ahol valaki olvasni akart.

Minden, amit halogatott, befejeződött.

A faláda egy fiókos szekrényen pihent, ami a folyosóról is látható volt.

Mauricio nem közeledett.

A menedzser átnyújtotta neki a számlákat tartalmazó borítékot. Továbbra is a dobozt bámulta, végre megértette, miért nem kérdezte meg Julia, hová mehet aznap délután.

A részleg hónapok óta várt rá.

A bőrönd már jóval azelőtt előre kidolgozott szökési terv volt, hogy meghívott egy másik nőt a nappalijába.

3. rész

Mauricio az ügyvédein keresztül kért beszélgetést. Julia beleegyezett, és egy belvárosi kávézóban találkoztak, a bejárat közelében lévő asztalnál.

Ő érkezett meg előbb. Amikor a nő megjelent, eltette a telefonját.

Julia kávét rendelt és várt.

– Nem láttalak – mondta Mauricio.

Nem próbált magyarázatot találni a másik nő jelenlétére. Nem említett semmilyen problémát a cégénél, vagy a fáradtság jeleit.

– Nyolc évig éltem veled anélkül, hogy valaha is azon tűnődtem volna, mit építesz.

Julia mindkét kezével fogta a csészét.

– Megpróbáltam elmondani.

– Most már emlékszem.

– Arra is emlékeztem, hogy minden alkalommal elhalasztottad a beszélgetést.

Mauricio az ablak felé nézett.

Elmagyarázta, hogy a hűtlenség végre megerősítette a házban már egy ideje kialakulóban lévő különválást. Fájt, hogy valakit a kanapéján talált, de nem ez volt az első alkalom, hogy kívülállónak érezte magát ott.

Miután Mauricio függőben lévő ügyeinek nevezte őket, abbahagyta a szerződések mutogatását. A klinikáról akkor is elhallgatott, amikor Mauricio megkérdezte, hogy ez azt jelenti-e, hogy többé nem tud-e segíteni neki a rendezvényein.

Továbbra is élvezte a társaságát anélkül, hogy érdeklődött volna az élet iránt, ami lehetővé tette számára, hogy mellette lehessen.

– Meg tudok változni.

Julia minden durvaság nélkül nézett rá.