Felhívtam egy ismerősömet a városi rendőrségen, Raúl Mendozát, aki röviddel ezután megérkezett.

Miközben beszélgettünk, észrevette, hogy Valeria táskája sokkal nehezebbnek tűnik, mint amikor bejött.

– Asszonyom, hagyja ott a táskáját.

– Nincs joga hozzá.

– Akkor ne nyúljon semmihez, amíg nem tisztázzuk, mi történik.

Valéria lefagyott.

Raul megkérdezte, hogy vannak-e kameráink.

Igen.

Évekkel ezelőtt telepítettem egy rendszert.

Bementünk a kis irodába, ahol a merevlemez volt.

Megkerestem Elena halála utáni kora reggeli felvételeket.

2:11-kor a folyosói kamerát távolról kikapcsolták.

A használt beszámolót Mauricio ismerte.

Három perccel később a hátsó kamera egy kulccsal belépő személyt mutatott.

Motorháztető.

Szájmaszk.

Üres zsák.

Tizenegy percig semmi sem látszott a házban.

Aztán az illető újra előjött.

Most már tele volt a zsák.

Amikor felhúzta az ingujját, egy ezüst karkötő jelent meg a csuklóján, rajta egy apró, levél alakú medállal.

Ismertem azt a karkötőt.

Valeria állandóan használta.

A parancsnok visszatért a szobába.

Mauricio sápadt volt.

„Valaki belépett ebbe a házba az édesanyád halála után a rendszeradataiddal” – mondta neki. „És aki belépett, ugyanolyan karkötőt viselt, mint a feleséged.”

Valeria elvette a kis táskáját.

– Ügyvéd nélkül semmire sem fogunk válaszolni.

Mauricio követte őt az ajtó felé.

Mielőtt elment, rám nézett.

Ezúttal úgy tűnt, semmije sem az övé.

Amikor elmentek, Adrian bevitt a konyhába.

Elővett egy USB meghajtót.

– Elena ezt hagyta rám.

Az ujjaim között tartottam.

— Mit tartalmaz?

– Részben annak, amit felfedezett.

– Egy rész?

Adrian némán nézett rám.

Aztán eszembe jutott egy másik mondat, amit Elena mondott nekem napokkal a halála előtt:

“Amikor minden elkezdődik, keresd meg, hol tartom azokat a dolgokat, amiket nem akarok elfelejteni.”

Lementem a pincébe.

Az elektromos panel belsejében találtam egy apró, ceruzával rajzolt jelet.

Elena kézírása volt.

Követtem egy nyilat.

Néhány régi tervrajz mögött felfedeztem egy fémdobozt.

Volt benne egy másik USB-meghajtó, dokumentumok és egy levél.

Az első sor így szólt:

„Ernesto: Mauricio és Valeria nem csak a házat akarják.”

És alatta egy szám volt, amitől leültem a földre.

1 480 000 dollár peso tűnt el a megtakarításainkból.

De ez csak a kezdet volt.

3. RÉSZ

A hideg pince padlóján ülve folytattam a levél olvasását.

„Amikor ellenőriztem, hogy mennyi pénzünk maradt a kezelésemre, találtam meg az átutalást” – írta Elena. „A pénz Mauricio cégéhez kapcsolódó számlán kötött ki. A meghatalmazáson rajta van az aláírásod. Tudom, hogy nem írtad alá, mert aznap külföldön dolgoztál. Megtartottam a bejelentkezési naplóid másolatát.”

Lent egy másik dokumentum volt.

Több mint ötmillió peso értékű kölcsön igénylése a házunk fedezetként való felhasználásával.

Ráadásul hamisított aláírásokkal.

Valamint egy állítólagos közjegyző által hitelesített tanúsítvánnyal, amely Elena nyomozásai szerint egy évek óta zárva tartó irodához tartozott.

Hányingerem lett.

Hónapokig újra és újra mondogattam Elenának, hogy ne aggódjon a pénz miatt.

„Vannak megtakarításaink. Túl fogunk ezen jutni.”

És rám mosolygott.

Most már megértettem a szemében rejtőző szomorúságot.

Tudta, hogy a saját fiunk üríti ki a számláinkat, és úgy döntött, hogy egyedül vállalja a felfedezést, hogy megakadályozza a reagálásomat, mielőtt bizonyítékot szerezne.

Felmentem az emeletre a dobozzal.

Adrian elolvasta a dokumentumokat, és néhány másodpercre lehunyta a szemét.

– Van még valami – mondta.

Előhúzott egy levelet, amit egy magán pénzintézet küldött.

Elena hónapokkal korábban jelezte, hogy az ingatlanunkkal kapcsolatos minden eljárást Adrian irodájának is jelenteni kell.

Ennek köszönhetően riasztást kaptak.

Valaki megpróbálta folytatni a kölcsönt, miközben Elena kórházban volt.

Nem akarták megvárni, míg meghal.

Egyengették az utat.

Csatlakoztatjuk az USB-memóriát.

Dátum szerint rendezett mappák voltak.

Postai szolgáltatás.

Számlakivonatok.

Fényképek.

Képernyőképek.

És egy mappa, melynek neve:

MAURICIO_VÉGSŐ.

A jelszó a fiunk születési dátuma volt.

Valami még rosszabb tűnt fel odabent.

Elenára közel tizenhárommillió peso értékű életbiztosítási kártérítést nyújtottak be.

Nem én voltam a haszonélvező.

Egy Mauritiushoz köthető cég volt.

Elena aláírása tökéletesnek tűnt, amíg fel nem tűnt az utolsó vonásra.

A feleségem mindig hosszú ívvel fejezte be a vezetéknevét.

Annál a cégnél ilyen nem létezett.

Elena is látta.

A másolat mellé, amit írt:

„Ez nem az én aláírásom.”

A biztosítási dokumentáció azonban soha nem készült el, mert a biztosító további bizonyítékokat kért.

Ez valószínűleg megakadályozta őket abban, hogy fizetést kapjanak.

Aztán egy másik név is felbukkant.

Patricia Salgado.

Elena egykori munkatársa volt.

Betegsége alatt tucatszor jött haza.

Levest hozott.

Maradt és beszélgetett vele.

Kérdezett a gyógyszereiről, az időpontjairól és a vizsgálatairól.

Személyesen megköszöntem neki, hogy gondoskodott a feleségemről, amikor ki kellett mennem.

Az e-mailekből kiderült, hogy Patricia minden látogatás után információkat küldött Julián Sotelónak, a pénzügyi tanácsadónak, akinek az irodája összefüggésbe hozható volt a hamis orvosi e-maillel.

Rendelés.

Hozzávetőleges egyenlegek.

Elena egészségi állapota.

Még arról is, hogy vajon személyesen írta-e alá a dokumentumait.

Mindent megértettem.

Patricia a feleségem bizalmát felhasználva adott nekik információkat.

Julian előkészítette a pénzügyi struktúra egy részét.

És miután több mint egy évvel korábban autóbalesetben meghalt, Valeria folytatta a tervét.

Patricia még a kulcsunkról is másolatot készített.

Ez a kulcs volt az, ami Valeria kezébe került.

Még aznap délután hivatalosan is megindították a nyomozást.