Celeste hátrálni kezdett a főépület franciaajtaja felé, zihálva, hisztérikusan kapkodva vette a levegőt. „Nicholas, pszichotikus epizódod van!” – kiáltotta a tömegnek. „Hívjátok az orvosi személyzetet! Tébolyodott! Valaki nyugtassa be!”

– Tébolyultam, Celeste? – kérdeztem, és felé fordultam. Tekintetemet a gyep hátsó részében felállított audiovizuális vezérlőfülkére fordítottam. Elkaptam a vezető technikus tekintetét – egy férfiét, akinek a hűségprogramját egy órája vásároltam meg –, és felemeltem a jobb kezem. – Nézzük át a vállalati tájékoztatót, amit benyújtott az igazgatótanácsomnak. Még jobb, ha a családja külföldi tranzakciós naplóit nézzük át.

A pavilont keretező gigantikus, huszonöt méteres LED-képernyőkön az eljegyzésünkről szóló romantikus diavetítés hirtelen eltűnt a sötétségben.

Helyette feltűnő, nagy felbontású, hitelesített szkennelt képek jelentek meg szövetségi banki idézésekről. A Kensington Holdings küszöbön álló szövetségi csődjét részletező törvényszéki audit lapok világították meg az alkonyatot. Kidolgozott átverés volt, amelynek célja a Cross likvid eszközeinek elszívása volt a csalárd adósságok fedezésére. Aztán a képernyők megváltoztak. Celeste kézzel írott jutalomlevelének nagy felbontású fényképei magasodtak a tömeg fölé, elegáns aláírásával, ujjlenyomatával és a Kensington Family Trusttól kapott banki átutalási bizonylatokkal kiegészítve. A 180 millió dolláros egyesülés nem üzleti megállapodás volt; egy szociopata által szervezett kétségbeesett rablás.

A tömegből feltörő zihálás fülsiketítő volt. De még nem fejeztem be.

Az átutalási dokumentumok alatt az óriási képernyőn egy élő, három nappal ezelőtti szövetségi lehallgatási jegyzőkönyv villant fel. A hangrendszer zümmögni kezdett, és Celeste hangja betöltötte a levegőt.

„Miután Nicholas szombaton aláírja az egyesülési dokumentumokat, Victoria megmérgeztetheti vagy cselekvőképtelennek nyilváníthatja” – jelentette ki menyasszonyom hangfelvétele hátborzongató közönnyel. „Csak az aláírási jogára van szükségem a Cross trust felett.”

4. fejezet: A Kereszt Házának bukása

A hangfelvétel visszhangzott a birtokon, visszapattant a kőfalakról, és minden jelenlévő szenátor, vezérigazgató és befektető fülébe csapódott.

Celeste felsikoltott – egy magas, vad, minden emberiséget nélkülöző hangon. Elejtette pezsgőspoharát, ami ezernyi csillogó darabra tört a márványpadlón. Az első sorban az asztalnál az apja, a Kensington Holdings vezérigazgatója hirtelen a bal karjába kapott, arca lilára változott, ahogy a székébe rogyott. Segédjei rátámadtak, kétségbeesetten próbálva elrejteni gyötrő felismerését az élő média drónjai elől, amelyek mechanikus keselyűkként kezdtek el lebegni a birtok felett.

Victoria, felismerve a katasztrófa hatalmas mértékét, veszett állatként fordult Celeste felé. „Te vipera!” – köpte, manikűrözött ujja remegett, miközben a fiatalabb nőre mutatott. „Te áruló, élősködő kis szélhámos! Megpróbáltad ellopni a fiam társaságát?! A vérem ellen áskálódtál?!”

Anyám felém fordult, szeme tágra nyílt, kétségbeesett könyörgéssel. Egész életében a hatalmat imádta, és érezte, ahogy az kicsúszik az ujjai közül, mint a száraz homok. „Nicholas! Nicholas, az én briliáns fiam! Nézd, mit próbált velünk művelni ez a szörnyeteg! Azonnal írd alá a sürgősségi igazgatótanácsi határozatot! Ki kell zárnunk a Kensington Holdingst a portfólióból! Együtt visszaállítjuk a cég biztonságát. Összezúzzuk őket!”

– Nincs olyan „mi”, Anya – mondtam, és olyan tiszta és abszolút megvetéssel néztem a nőre, aki életet adott nekem, hogy ettől hátratántorodott. – Elfelejtetted, hogyan szerkesztette meg a nagyapám a végrendeletét? Csak harmincéves koromig, vagy amíg törvényes örökösöket nem hoztam a Kereszt vérvonalba, töltötted be ennek a konglomerátumnak az ügyvezető elnökét.

Áthelyeztem a súlyomat, és védelmezően intettem a négy gyerek felé, akik szorosan kapaszkodtak Clara ruhájába.

„Múlt héten töltöttem be a harmincat, Anya. És itt állunk előtted a Cross-dinasztia négy jogos, DNS-sel igazolt örököse. A Cross Heritage Trust kilencedik szakasza értelmében a végrehajtói jogköröd, az igazgatósági helyed, a részvényopcióid és az aláírási jogod ezen a birtokon azonnal és visszavonhatatlanul megszűnt abban a pillanatban, hogy ez a négy gyermek a lábát tette erre a birtokra.”

Viktória állkapcsa teljesen lerúgott. A torkában lévő nyolcvan karátos smaragd hirtelen megfojtotta. Kezei hasztalanul verdestek a levegőben. „Te… nem teheted ezt velem. Nem lakoltathatsz ki! Ez az én házam! Én vagyok Victoria Cross! Én vagyok a cég!”

– Ez az én házam – feleltem, és a hangom halálos, csendes nyugalommá halkult, ami megdermesztette a levegőt. – És pontosan hatvan másodperced van arra, hogy eltakarítsd a nyomorult, rothadó mohóságodat a gyerekeim gyepéről.

Mielőtt Victoria kiadhatta volna a tüdejében egyre erősödő sikolyt, a birtok hatalmas vaskapui szélesre tárultak.

Négy állami rendőrautó és két fekete szövetségi terepjáró száguldott át a makulátlan smaragdzöld gyepen, drága földet kavarva maguk után. Vörös és kék stroboszkópjaik hideg, villogó, tagadhatatlan igazságszolgáltatásba öltöztették az aranyozott pavilont. A szövetségi rendőrbírók már a járművek teljes megállásáig kiugrottak a kocsikból, arany jelvényeik csillogtak az alkonyatban, fegyvereik a tokjukban, de kezük készenlétben, egyenesen a színpad felé indultak, nehéz acél bilincsekkel a markolataikban csillogva. A vendégek úgy kettéváltak, mint a Vörös-tenger, rettegve attól, hogy a Kensington pusztításának robbanási sugara elkapja őket.

A vezető szövetségi ügynök, egy magas, gránitból faragott arcú férfi, kilépett a márványpódiumra. Nem nézett rám. Egyenesen a remegő, fehér selyemköntösös nőre nézett. Benyúlt a zakójába, és előhúzott egy vastag halom elfogatóparancsot.

„Celeste Kensington, letartóztatásban van elsőfokú gyilkosság összeesküvése, államközi emberkereskedelem és nagyszabású értékpapír-csalás miatt. Kezeket a háta mögött. Azonnal.”

5. fejezet: Hamu és parázs