A férfi, akihez feleségül készültem menni, ránézett a beteg édesanyámra, hallotta a köhögését, és hidegen csak ennyit mondott: „Lehet, hogy meg sem éri az utat a házamig.”

Megpróbált hívni, de nem volt térerő. Valami egyszerűt javasoltam: ne vádoljunk meg senkit, amíg át nem néztük a dokumentumokat. Öt évig dolgoztam könyvelőasszisztensként Chihuahuában, és tudtam, hogy még egy szép számla is lehet hamis. Mateo habozott. Az elfogadás azt jelentette, hogy nem bízik az egyetlen testvérében; az elutasítás pedig azt jelentette, hogy vakon bízik benne.

– A fájlok abban a szekrényben vannak – mondta végül. – Ellenőrizd mindet.

Három hétig végeztem a dolgomat, éjszaka pedig rendszereztem a nyugtákat. Négy számlát találtam egy Servicios del Norte JRM nevű beszállítótól. A kinyomtatott adóazonosító (RFC) nem egyezett meg a QR-kóddal. Amikor végre sikerült csatlakoznom az internethez az istálló közelében, az SAT weboldalán az állt, hogy két nyugtát töröltek. A befizetések azonban megjelentek a bankszámlakivonatokon: 186 400 dollár nyolc hónap alatt.

Külön jegyzetfüzetet vezettem, hogy ne sérüljenek meg az eredeti dokumentumok. Feljegyeztem a referenciaszámot, a dátumot, az összeget és a feltételezhetően átvett terméket; majd minden bejegyzést összehasonlítottam a meglévő nyilvántartásokkal. Hiányzott a műtrágya, a drót és az üzemanyag, de voltak kerekített tételek, amelyeket mindig egy nappal azután számoltak el, hogy a szövetkezet befizette a pénzt. Az ismétlődés kizárta az egyszerű hibát. Olyan üzeneteket is találtam, ahol Mateo a késedelmekről kérdezett, Julián pedig teherautók kivágott fotóival válaszolt, amelyeken se rendszám, se a ranch nem látszott. Ezek a képek nem bizonyítottak semmilyen kézbesítést.

Máté nem vitatta a bizonyítékokat.

– A JRM Julian kezdőbetűi – mondta elveszett tekintettel.

– Ezek csak nyomok, nem bizonyítékok. Tudnunk kell, hogy ki a fogadó fél számláját kezeli, és meg kell erősítenünk a kézbesítéseket.

E-mailben kerestem meg a legitim beszállítókat és lefényképeztem a készleteket. Mateo írásos felhatalmazást adott, hogy másolatokat kérjek a banktól és a szövetkezettől, amelyik felvásárolta az almáit. Nem arra volt szükségem, hogy megmentsen; arra volt szükségem, hogy hagyja abba annak a védelmét, aki esetleg tönkreteszi a dolgát.

Aztán lecsapott a vihar. A hó eltorlaszolta az utat, és anya köhögése lázzá változott. A pulzoximétere 84-et mutatott. A Chihuahuában kezelő orvos műholdas híváson keresztül megerősítette, hogy el kell kezdenünk a saját maga által felírt sürgősségi antibiotikumot, és ki kell evakuálnunk, ha a vérnyomása tovább csökken, de mentőautó nem tudott feljutni oda.

Egy rövid javulás után anya elmagyarázta, miért tartotta meg a kártyát. Julián egy nővel érkezett a kibérelt szobába, aki közvetítőként mutatkozott be. Tudta a nevemet, a buszmenetrendet, és hogy Mateo 3600 dollárt küldött a jegyekért. Azt mondta, a ranch lefoglalás alatt áll, és hogy két erőszakos férfiról fogok gondoskodni. Anya dokumentumokat kért tőle, de ő semmit sem mutatott fel, és a figyelmeztetést pénzajánlatra változtatta. Ez a változás győzte meg arról, hogy hazudik.

Mateo bekapcsolva tartotta a generátort, havat olvasztott, megmérte az oxigénszintet, és két éjszakát töltött a borogatásai cseréjével. Amikor végre elaludtam az ágy mellett, ő ébren maradt.

– Ne halj meg, Doña Teresa – hallottam a mormolását. – A lányod még mindig nem bízik bennem, és jogosan. Ne hagyd, hogy ezt egyedül magyarázzam el neki.

Anya legyőzte a krízist. Hajnalban Mateót egy székben aludva találtam, egyik kezében még mindig az oxigénmaszkot fogva. A bizalmatlanságom nem tűnt el, de már nem volt egyszerű a helyzet.

Márciusban az olvadás megnyitotta az utat. A készletek fogytán voltak, és a bank késedelmi értesítést küldött. Mateo úgy döntött, lemegy Creelbe élelemért és a bankszámla-dokumentumokért.

– Holnap visszajövök.

– Ha nem jössz vissza, majd én megyek érted.

– Nem. A lejtők lazák.

– Ez nem kérés volt.

Harminchat óra telt el. A ló egyedül tért vissza, sárban, törött hevederrel. Vizet, élelmet és a rádiót otthagytam Anyánál; megjelöltem az útvonalamat egy papírdarabon, és elindultam egy kötéllel, egy elsősegélycsomaggal és a másik lóval.

A második kanyarban találtam meg a földcsuszamlást. Mateo néhány ág alatt feküdt, alig eszméleténél. Seb volt a homlokán, és a jobb lába lehetetlen szögben volt behajlítva. A kötelet egy fenyőfához rögzítettem, két deszkával rögzítettem a lábát, és a ló segítségével centiméterről centiméterre kihúztam a sárból.

– Megmondtam, hogy ne gyere – lihegte.

– És figyelmeztettem, hogy nem fogok engedelmeskedni.

Miközben egy takarót kerestem a hátizsákjában, megtaláltam a mobiltelefonját. Mielőtt elesett, már visszanyerte a térerőt. Julián utolsó üzenete így szólt: „Holnap írd alá az adósságelismerést, különben a bank mindent elvisz. A barátnőd még mindig azt hiszi, hogy a ranch a tiéd.”

Ránéztem a férfira, akit az imént mentettem meg. Mateónak nemcsak egy lopó bátyja volt. Meg is kérte a kezem, titkolva, hogy az ígért ház eltűnhet.

Szerinted Mateo is becsapta őt, vagy szégyenében hallgatott, miközben Julián manipulálta? Mondd el, mit gyanítasz, mielőtt folytatnánk.
3. RÉSZ
Nem a szakadéknál szálltam szembe Mateóval. Először is életben kellett tartanom.

Kötéllel egy összehajtott takaróhoz rögzítettem a testét, és előkészítettem a vontatást. A ló lassan mozgott; mellette sétáltam, ügyelve arra, hogy a lába ne csavarodjon ki. Majdnem öt óránkba telt, mire odaértünk. Anya, aki még mindig gyenge volt, bekapcsolva tartotta a rádiót, amíg fel nem hívta a polgári védelem mentőorvosát. Az utasításaikat követve ellenőriztem a lábában a keringést, befedtem a sebet, és nem próbáltam meg kiegyenesíteni a csontot.