A válás során mindenét elvesztette, mivel a bíróság előtt világossá vált: ő volt a hűtlen fél, ráadásul önként mondott le a vagyonkezelési jogairól a felesége javára. Az ügyvédekre szánt pénze hamar elfogyott, és végül kénytelen volt beletörődni a sorsába. Claudiáról soha többé nem hallott. A pletykák szerint a nő egy hónappal a medencés incidens után már egy idősödő, svájci bankár mellett tűnt fel, éli ugyanazt az élősködő luxuséletet, mintha Daniel sosem létezett volna.
Amikor a busz megérkezett, Daniel felszállt, és leült egy nedves, kopott ülésre. A telefonja képernyője felvillant. Nincs új üzenet. Nincs nem fogadott hívás. Senki sem kereste. Az édesanyja egy évvel korábban békésen elhunyt az otthonban; Daniel még a temetésre is csak a hátsó sorban, távolról mert megjelenni, mert a rokonok elfordították a fejüket, amikor meglátták. A gyerekeit évek óta nem látta, csak az ügyvéd által havonta küldött, rövid hivatalos jelentésekből tudta, hogy egészségesek és jól tanulnak.
Kinézett az ablakon a suhanó, szürke épületekre. Eszébe jutott az a pillanat a medencénél. A napsütés. A zene. A hideg ital a kezében. Azt hitte, övé a világ. Azt hitte, okosabb mindenkinél, és büntetlenül játszhat két életet.
De ahogy a busz zötykölődött a kátyúkon, rájött a legkegyetlenebb igazságra. Emma nem tönkretette őt. Emma csak kinyitotta a szemét, és átadta neki pontosan azt az életet, amit magának választott: egy életet, amelyben nincs helye sem a hűségnek, sem a családnak, sem a szeretetnek.
Daniel lehunyta a szemét. A busz sötét volt, de az elméjében tisztán látta a fekete szalaggal átkötött kis dobozt, ahogy lassan leereszkedik az égből. A dobozt, amely nem bombát rejtett, csupán az igazságot. És az igazság pusztítóbb volt minden fegyvernél. Élete hátralévő részében, minden egyes nap, egyedül kellett viselnie a súlyát. És tudta, hogy ebből a valóságból soha, de soha többé nem lesz nyaralás.
