János lassan elfordította a fejét az ablak felé. Kint már világos volt. A téli nap erőtlenül sütött át a felhőkön. Az ajtó halkan nyílt, és egy magas, széles vállú, kérges kerekű férfi lépett be. Zavarban volt, a sapkáját a kezében szorongatta. Ő volt az – Péter, a gazda, aki az éjszaka közepén nem félt a sötétségtől, sem a vonyító fenevadaktól, hogy egy ismeretlen segítségére siessen.
– Jó reggelt, Kovács úr – mondta Péter halkan, kissé sután megállva az ágy lábánál. – Csak gondoltam, benézek, mielőtt visszamegyek a tanyára. Az orvosok azt mondták, már jobban van.
János szeme megtelt könnyel. Felemelte a remegő, infúziókkal teli kezét, és a férfi felé nyújtotta. – Jöjjön közelebb, fiam. Kérem.
Péter óvatosan közelebb lépett, és óvatosan megszorította az öregember kezét. – Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg… – suttogta János, és a hangja megcsuklott. – Maga megmentette az életemet. Míg azok, akiknek én adtam életet…
Péter lehajtotta a fejét. – Ne is gondoljon rájuk, uram. Ami történt, az az ördög műve. Egyetlen ember sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Amikor meghallottam azokat a farkasokat… tudja, errefelé mindenki fél tőlük. De abban a vonyításban nem volt fenyegetés. Olyan volt, mintha kétségbeesetten hívtak volna. Nem hagyhattam figyelmen kívül.
János hosszan nézte a gazdát. Ebben az egyszerű, földet művelő emberben több emberség és tisztesség volt, mint a fiaiban és a lányában összesen. – Magának családja van, Péter? – kérdezte az öregember. – Igen, uram. A feleségem, Anna, és két kisgyermekünk. Nem vagyunk gazdagok, a föld adja a kenyeret, de megélünk. Békességben.
János lassan bólintott. Abban a pillanatban a fejében már meg is született a döntés, amit később az ügyvédjével véglegesített. De addig még hátravolt egy nehéz, fájdalmas küzdelem: szembenézni a múlttal, és igazságot szolgáltatni.
A bírósági tárgyalás hónapokkal később kezdődött. Az ügy hatalmas visszhangot keltett a médiában. A helyi újságok címlapjain hetekig az “Erdei farkasok mentették meg az apagyilkosok áldozatát” szalagcímek virítottak.
A tárgyalóterem levegője fojtogató volt. János a kerekesszékében ült az ügyészek oldalán, mögötte Péter és Anna álltak, mintegy csendes, biztos védőfalként. A terembe lépve János tekintete azonnal a vádlottak padjára szegeződött. Ott ültek a gyermekei. A legidősebb fia, aki egykor büszkén viselte az általa vett öltönyöket, most sápadt volt és reszketett. A lánya, aki mindig is a luxus megtestesítője volt, lehunyt szemmel, sírva ült a padon. A legkisebb fiú a földet bámulta.
Amikor az ügyész bemutatta a bizonyítékokat – a benzinkút biztonsági kameráinak felvételeit, amelyeken jól látszott, ahogy a kerekesszéket beteszik a csomagtartóba, és azokat a bizonyos hátborzongató szöveges üzeneteket –, a teremben néma csend uralkodott.
“A lényeg az, hogy ne találják meg azonnal a holttestet. Akkor senki sem tud majd semmit sem bizonyítani.” – E visszhangzó szavak mindenkit megborzongattak.
A bíró szót adott Jánosnak. Az öregember lassan a mikrofonhoz hajolt. A teremben még a lélegzetvételeket is hallani lehetett.
– Évtizedeken át dolgoztam – kezdte János csendes, de határozott hangon. – Felépítettem egy vállalatot a semmiből. Mindent azért tettem, hogy a családomnak soha ne kelljen nélkülöznie. Azt hittem, a szeretetet meg lehet vásárolni biztonsággal, pénzzel, házakkal. Tévedtem. Én neveltem fel önöket, de elbuktam mint apa, mert nem tanítottam meg önöknek a legfontosabbat: az emberséget.
János egy pillanatra elhallgatott, és a gyerekeire nézett. Nem volt a szemében harag. Csak végtelen, megsemmisítő szomorúság.
– Azon az éjszakán, amikor otthagytak a sötétben, a fagyban, halálra ítéltek. Nemcsak a testemet akarták elpusztítani, hanem a lelkemet is. De a természet, a vadállatok, amelyeket önök talán szörnyetegnek tartanak, több könyörületet mutattak irántam, mint a saját vérem. A fiaim és a lányom meghaltak számomra azon az éjszakán. Kérem a tisztelt bíróságot, hogy a törvény teljes szigorával járjon el.
Az ítélethirdetés napján a gyerekeket egyhangúlag bűnösnek találták előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett emberölés kísérletében, valamint cserbenhagyásban. Hosszú, letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. Nem örököltek semmit. A hatalmas házak, a bankszámlák, az autók – mindaz, amiért hajlandóak lettek volna ölni – örökre elérhetetlenné vált számukra.
Az ítélet után János visszatért a hatalmas, üres villájába. A falak hidegek voltak, a csend pedig fojtogató. Az orvosok és az ápolók hiába vették körül, a magány egyre jobban felemésztette. Egy hét múlva felhívta az ügyvédjét, majd tárcsázta Péter számát.
– Péter, fiam – szólt a telefonba. – Kérem, jöjjön el hozzám. Beszélnünk kell.
Amikor a gazda megérkezett, János a teraszon várta, pokrócba burkolózva. – Magára írattam mindent – mondta az öregember minden bevezetés nélkül. – A céget eladtam, a pénzt egy alapítványba és egy trösztbe tettem, aminek maga és a családja a kedvezményezettje. A ház is az önöké.
Péter szemei elkerekedtek, és hátralépett. – Kovács úr… ezt nem fogadhatom el. Én nem azért segítettem. Nem akarom a pénzét. Nekünk megvan mindenünk, amire szükségünk van.
János elmosolyodott, egy fáradt, de őszinte mosollyal. – Pontosan ezért tudom, hogy jó kezekben lesz. Aki görcsösen vágyik a pénzre, az elpusztul tőle. Aki nem kéri, az tudja okosan használni. De van egy feltételem.
