A baleset után, ami Valeriát kórházba juttatta, gyorsabban cselekedett. Kérte, hogy egy „semlegesebb” orvosi csapathoz szállítsák át, lemondott egy neurológus konzultációt, és folyamatosan érdeklődni kezdett a biztosítási kifizetések feltételeiről. Valeria orvosa, Mateo Salazar túl sok furcsaságot vett észre. Évek óta ismerte a nőt, és nem tartotta reménytelennek az esetet. Egyik este bejött a kórterembe, leült, és megfogta a nő kezét.

„Ha hallasz, adj egy jelet.”

Először semmi sem történt. Aztán az ujja halványan, alig észrevehetően megrándult. Mateo megdermedt.

“Újra.”

Három gyenge, de jól elkülöníthető koppintás mindent megváltoztatott.

Attól a pillanattól kezdve titkos művelet vette kezdetét. Egy magán neurológiai klinikára való áthelyezés ürügyén Valeriát egy olyan intézménybe szállították, amelyet valójában az egyik saját cége irányított. Ott összeállítottak egy megbízható csapatot. Szemkövető technológia segítségével elkezdte megerősíteni a legsötétebb gyanúkat: Alejandro vagyonátruházási kísérletet tett, hamis végrendeletet készített, és kevesebb mint egy hónappal azután tervezte, hogy feleségül veszi Camillát, miután Valeria kómába esett. Nem sírt. Nem volt idegösszeomlása. Nem kérte, hogy azonnal állítsák le. Azt akarta, hogy a vége nyilvános legyen.

Az esküvő napja pontosan olyan volt, amilyennek Alejandro megálmodta. Egy ősi templom Mexikóváros szívében, fehér virágok, előkelő vendégek, fotósok a bejáratnál, krémszínű designeröltöny és egy menyasszony, aki mellett úgy érezte magát, mint aki végre belépett az elit világába. A szertartás előtt még a kórházba is felhívta, hogy érdeklődjön Valeria állapota felől. Azt mondták neki, hogy semmi sem változott. Ez teljesen megnyugtatta az idegeit.

Ahogy a pap kinyitotta a könyvet és elkezdte a szertartást, Alejandro telefonja szüntelenül rezgett a zsebében. Idegesen elnémította. Most nem. Már csak pillanatok választották el új életétől. És akkor kimondták a szavakat:

„Ha valaki ellenzi ezt az egyesülést, az most beszéljen.”

A templom kapui kitárultak.

Valeria lassan, magabiztosan lépett be, világos színű ruhában, egyenes háttal, arca olyan nyugodt, hogy az már ijesztő volt. Mellette Dr. Mateo Salazar sétált, mögötte az ügyvédei és két tiszt a pénzügyi bűncselekmények osztályáról. Halotti csend borult a templomra. Alejandro úgy bámult rá, mintha szellemet látna.

– Szia, Alejandro! – mondta Valeria olyan halkan, hogy mindenki hallja. – Azt hiszem, ma én fogok beszélni.

A vendégekhez fordult, és remegés nélkül mindent elmesélt nekik: a lélegeztetőgépének lekapcsolására tett kísérletet, a hamisított dokumentumokat, az illegális átutalásokat és a vagyonára irányuló összeesküvést. Aztán az egyik rendőr előlépett, és bejelentette Alejandro letartóztatását gyilkossági kísérlet, csalás és végrendelet-hamisítás vádjával. Camilla viaszsápadtan hátrált. Alejandro egyetlen szót sem tudott kimondani. Minden, amit elárult, hazudott, és amiért majdnem ölt, másodpercek alatt összeomlott a szeme előtt.

Miközben bilincsben kivezették a templomból, Valeria nem mosolygott. Egyszerűen csak figyelte a férfit, aki tehetetlennek tartotta, és a tekintetében sem düh, sem diadal nem látszott. Csak hideg, végleges igazságszolgáltatás. Néhány hónappal később visszatért dolgozni, visszaszerezte az irányítást minden felett, amit a férfi megpróbált ellopni, és alapítványt nyitott súlyos neurológiai diagnózisú betegek számára. Amikor az újságírók megkérdezték, hogy bosszúnak tekinti-e a történteket, Valeria csak ennyit válaszolt:

„Nem. A bosszú az, amikor fájdalomból tönkreteszed valakinek az életét. Én egyszerűen nem hagytam, hogy az enyémet ellopják.”