Mindeközben a Villa del Encino-i élet minden négyzetcentiméterét követelte szabadságukból. Mónica és Lucía egy fürdőszoba nélküli szobát béreltek heti 430 dollárért. Clara megtanította neki, hogyan kérjen 50% előleget; Tomasa, egy piaci árus, elmagyarázta a cipzárak és a cérna valódi árát. Amikor a varrógép elromlott, Mónica kilenc napig a büfében mosogatott. Amikor nem volt rendelés, mindketten babot ettek vacsorára. Lucía hiányolta az unokatestvéreit, a babáit, sőt még az őszibarackfát is a tanyán, de abbahagyta a bujkálást, amikor lépteket hallott.

Öt hónap telt el, mire egy növénykertészet kötényeket rendelt. Ebből a bevételből Mónica részletre vásárolt egy használt varrógépet, és felállított egy javítóasztalt a szombati piacon. Keveset keresett, de minden fillér sokat számított: a nap végén senki sem kutatta át a zsebét.

Az első feleslegéből iskolai cipőt vett Lucíának, és szandált magának. A nyugtát megszokásból őrizte, készen arra, hogy minden fillért igazoljon, amíg rá nem jött, hogy senki sem kéri el. Lucía azon kapta magát, hogy Lucía a szandálokat csodálta az ágyon.

– Nem maradt semmi?

– Igen, illenek rám. Épp most tanulom meg, hogy az enyémek.

A kislány nem értette teljesen, de megölelte. Monica ekkor rájött, hogy az önmaga újjáépítése azt is jelenti, hogy meg kell tanítania a lányát arra, hogy valaminek a befogadása nem teremt engedelmességi adósságot.

Ofélia egy esős délutánon jelent meg.

– Még azelőtt találkoztam Rogelióval, hogy feleségül vett volna.

Mónika abbahagyta a varrást.

– Erre jössz?

– Még nem. De tudnod kell, mit tett Adrianával.

Adriana 1996-ban vezette Rogelio könyvelését. Amikor a nő visszautasította a közeledését, Rogelio elkezdte zaklatni, ellentmondásokat hamisított a könyvelésben, és lopással vádolta. Az ő szavának nagyobb súlya volt, mint egy fiatal alkalmazott szavának. Adriana elmenekült, miután megfenyegették az anyját, és évekig azt hitte, senki sem fog rá hallgatni.

Monica szégyellte magát egy olyan bűn miatt, ami nem az övé volt. Rogelio nem veszítette el az irányítást a házasságon belül; már régen elsajátította az elszigetelődés és a hiteltelenítés művészetét.

– Miért mondod ezt most nekem?

– Mert Adriana bizonyítékokat őrizgetett. És mert mindig azzal kezdi, hogy a nő őrült vagy tolvaj.

Ugyanazon a délutánon Clara egy idegennel találkozott, aki egy fiatal anyát keresett egy gyerekkel. Mónica behúzta a függönyöket és újra bepakolt, de Lucía látta, hogy Clara remeg.

– Mindig futnunk kell?

A kérdés jobban fájt neki, mint bármilyen csapás. Ahelyett, hogy felszállt volna az első buszra, Mónica az önkormányzati székhelyen található Igazságügyi Központba ment. Bemutatta a fényképeket, orvosi feljegyzéseket, leveleket és a szökés során védett dokumentumokat. Jogi eljárást indított, hogy megakadályozza Rogelio-t Lucía elrablásában, és dokumentált minden fenyegetést, amire emlékezett. Adriana régi bankszámlakivonatok másolatait, egy aláírt levelet és két üzenetet küldött, amelyekben Rogelio követelte, hogy fogadja el az események ő általa elmondott verzióját.

A folyamat lassú, költséges és megalázó volt. Monica elvesztette az állását a kinevezések miatt. Idegenek előtt kellett ismételgetnie a részleteket. Ennek ellenére az igazsága most először létezett az emlékezetén kívül.

Rogelio 11 hónappal a szökés után érkezett. Nem kereste azonnal Mónicát. A piacon bolyongott, azt állítva, hogy a felesége idegösszeomlást kapott, elrabolta a saját lányát, és neheztelő nők befolyása alá került. Felmutatott egy keresztelőn készült családi fényképet, mintha három dermedt mosoly eltörölhetné a zárt ajtók mögött történteket.

Clara szembeszállt vele a fogadóban.

– Ha meg akarta védeni, miért kellett ellopnia a saját iratait?

Rogelio abbahagyta a mosolygást.

Másnap megjelent Monica standja előtt. A nő éppen egy kabát cipzárját varrta Tomasa és Ofelia társaságában. Rogelio kisebbnek tűnt a paradicsomos dobozok és az anyagtekercsek között, de a hangja még mindig engedelmességi késztetést keltett Monicában.

– Beszéljünk egy olyan helyen, ahol ezek az emberek nincsenek érintettek.

– Hallalak itt.

–Lucíának házra van szüksége, nem egy nyomorúságos szobára vagy egy anyára, aki mások ruháit foltozza.

–Abba kell hagynia a bujkálást, amikor az apja dühösen belép.

Rogelio tett egy lépést, és lehalkította a hangját.

– Nem tudod, mit tehetnék veled.

Ofelia ekkor kimondta Adriana Montes nevét. Rogelio arckifejezése megváltozott. Tomasa megragadta Mónica karját, de a nő nem hátrált meg.

– Igen, tudom, ki maga. Ezért mentem el.

Két tanácsadó közeledett a fogadóból. Rogelio megpróbálta visszaszerezni a maszkját, amíg egy másik hang nem hallatszott mögötte.

– És ezúttal nem fogod őt is vádolni.

Adriana a piac bejáratánál állt, egy mappát szorítva a mellkasához. Rogelio úgy nézett rá, mintha most tért volna vissza a halálból, és mindenki megértette, hogy az igazi összecsapás csak most kezdődik.

3. RÉSZ
Adriana nem bosszúból utazott. Az előző éjszakát azzal töltötte, hogy azon gondolkodott, lemondja az utat, és 14 évet töltött azzal, hogy megpróbálja meggyőzni magát arról, hogy a szökés elég volt. De amikor Ofelia elmondta neki, hogy Rogelio ugyanazt a hazugsághadjáratot ismétli Mónicával, megértette, hogy a hallgatása akaratlanul is eszközzé vált ellene.

A tanácsadók előtt nyitotta ki a mappát. Abban nyugták másolatai, Rogelio kézírásával írt jegyzetek és egy soha nem jóváhagyott panasz volt, amelyben Rogelio azzal vádolta meg Adrianát, hogy 63 000 dollárt lopott el. A bankszámlakivonatok szerint a pénzt egy üzleti partner nevére bejegyzett szarvasmarhák vásárlására használták fel. Voltak benne levelek is, amelyekben Rogelio felajánlotta, hogy ejti a vádakat, ha Adriana egyedül tér vissza vele dolgozni.