– Köszönöm, hogy elmondtad.

– Az apja adósságát is én örököltem. Lehetetlennek tartom behajtani a családja tönkretétele nélkül, ezért elengedem.

Marianna meglepetten nézett rá.

– Nincs semmilyen kötelezettséged erre.

– Tudom. Ezért kellett volna a bátyámnak megtennie, mielőtt feleségül vett.

Sebastian felállt, hogy elmenjen, de megállt az ajtóban.

– Részvétem a veszteséged miatt. Alonso nehéz ember volt, bár nem érdemelte meg, hogy a nászéjszakáján haljon meg. Te sem érdemelted meg, hogy azon az éjszakán özvegyülj meg.

Amikor egyedül maradt, Mariana először sírt.

Siratta Alonsót, akit alig ismert; önmagát, aki még azelőtt özvegyült, hogy megtanult volna feleségül menni; és annak a férfinak a nyugtalanító kedvességét, aki azzal a szándékkal érkezett, hogy megvesse őt.

A temetést 3 nappal később tartották.

A család kegyetlen kíváncsisággal figyelte Marianát. Egy fiatal, szegény özvegy, aki kilenc órája ment férjhez, túl csábító volt egy botrányhoz.

Doña Beatriz de Maldonado, egy 60 éves rokon, a gyász alatt közeledett.

„Biztos szörnyű lehet, hogy nem tudja, mit fog most csinálni. Egy ilyen fiatal özvegy, ilyen furcsa körülmények között… szinte illetlenségnek tűnik.”

Mielőtt Mariana válaszolhatott volna, Sebastian megjelent mellette.

– A sógornőm gyászolni fog, és folytatni fogja az életét. Neki sem lesz szüksége a pletykáidra, Doña Beatriz.

A nő sértődötten elsétált.

Mariana Sebastianra nézett.

– Nem kellett védekeznem.

-Tudom.

– Akkor miért tette?

– Mert ez volt a helyes cselekedet.

A következő hetekben Sebastián megengedte Marianának, hogy a haciendán maradjon, amíg előkészítették a Casa de los Naranjos-t. Behívatta Baltasar Ledesma bérleti tisztviselőt is, hogy elmagyarázza neki a bérleti szerződés minden egyes feltételét.

„Egy saját vagyonnal rendelkező nőnek meg kell értenie, hogy milyen dokumentumokat ír alá” – mondta. „Túl sok özvegyet láttam már elveszíteni mindent azért, mert olyan férfiakba bízott, akik megígérték, hogy megvédik őket.”

Mariana elkezdte átnézni a háztartás számláit Doña Bernardával. Duplikált fizetéseket, kiszámlázott, de soha ki nem szállított élelmiszert, valamint munkásoknak szánt gyógyszereket talált, amelyeket az igazgató titokban árult.

Sebastian miután ellenőrizte a történteket, kirúgta a felelőst.

„Jó szeme van a számokhoz” – ismerte el.

–Apám megtanított a könyvelésre. Sajnos sosem engedte, hogy én hozzak döntéseket a könyvelésben.

A hivatalos vacsorák fokozatosan megszűntek kínosnak tűnni. Elhagyták a hatalmas étkezőt, és egy kis helyiségben kezdtek enni, ahol kiabálás nélkül beszélgethettek.

Mariana felfedezte, hogy Sebastián tizenkét éven át egy szerény birtokot vezetett, amelyet édesanyjától örökölt. Nem akarta sem a címet, sem a vagyont. Remélte, hogy Alonsónak fia születik, és szabadon engedi, hogy könyvek, lovak és mezők között élhessen.

Sebastián a maga részéről megértette, hogy Mariana nem egy becsvágyó lány. Figyelt a szolgákra, tudta, mikor hazudik egy bérlő félelmében, és emlékezett minden egyes cseléd gyermekének nevére.

Egyik este bocsánatot kért, hogy még él, amikor a házassága miatt Sebastian gróf lett.

Letette a kanalat az asztalra.

„A bátyám nem azért halt meg, mert feleségül vett. A húsz évnyi túl sok ivás és olyan étkezés miatt halt meg, mintha minden étkezés az utolsó lenne. Ha nem hal meg azon az éjszakán, hónapokkal később halt volna meg. Soha többé ne kérj bocsánatot azért, mert élek.”

Mariana nem is tudta, mennyire szüksége van ezekre a szavakra, amíg meg nem érezte, hogy a súly elhagyja a mellkasát.

A váratlan béke az ötödik hétig tartott.

Miközben egy könyvet keresett a könyvtárban, egy bőr pénztárcát talált, amely több prédikáció mögött rejtőzött. Benne levelek voltak, amelyeket egy Lucía Herrera nevű veracruzi nőnek címeztek.

A levelek 13 éven átíveltek.

Lucía Alonso titkos partnere volt. Volt egy 13 éves fiuk, Tomás.

Mariana jeges kézzel olvasott. Az esküvő előtt röviddel írt utolsó levélben Alonso biztosította, hogy kiegészítést fűzött a végrendeletéhez. Lucía járadékot, Tomás pedig 4000 pesót kap nagykorúvá válása után.

Volt egy mondat is, amit Mariana kétszer is elolvasott:

„A bátyám, Sebastian fogja kezelni a pénzt. Nem fogok beszélni a fiatal feleségemmel a gyerekről, amíg nem tudom, hogy elég jószívű-e ahhoz, hogy ne büntesse meg a bátyámat a bűneimért.”

Amikor Sebastian visszatért, Mariana várta a levelekkel.

– Tudtad?

Nem hazudott.

– A gyermek születésétől fogva.

– Miért nem mondtad el nekem?

– Akkor terveztem, hogy akkor teszem meg, amikor már berendezkedett a saját otthonában, és annyira megbízik bennem, hogy ne gondolja azt, hogy megalázni akarom.

– Ismered Tomást?

–Láttam egyszer. Alonso szája és sokkal tisztább tekintete van. A kiegészítés létezik. Minden rendelkezését betartom.

Marianna az ablakhoz lépett.

Sebastian mintha egy jelenetre készült volna. Ehelyett azt mondta:

– Írj Luciának.

– Mit szeretnél, mit mondjak?

– Tudom az igazságot, és nem szándékozom magamra követelni a fiának szánt pénzt. Mondd meg neki azt is, hogy ha engedi, találkozni akarok Tomással. Nem azért, hogy elfoglaljam az anyja helyét, hanem hogy tudja, apja özvegye nem tartja őt szégyennek.

Sebastian csodálkozva nézett rá.

Biztonságban vagy?

– Az a fiú nem kérte, hogy bujkálva szülessen. Már így is elég felnőtt van, aki a gyerekeivel fizetteti meg szülei bűneit.

– Mariana, te vagy a legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam.

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevét.

Elfordította a tekintetét.