A fiam túl gyorsan ivott, és köhögni kezdett.
A lányom mindkét kezével fogta a poharat, remegő kis ujjakkal.
Az ajtó közelében álltam, képtelen voltam leülni.
A gyűrű még mindig az idős asszony kezében volt.
„Honnan szerezted ezt?” – kérdeztem.
A padlóra nézett.
„Diegótól.”
Majdnem felmondták a szolgálatot a térdeim.
– Nem – suttogtam. – Az nem lehetséges. Láttam a holttestét. Én temettem el.
Az idős asszony arca megfeszült a fájdalomtól.
– Egy megégett testet láttál a férjed ruhái között – mondta halkan. – Azt láttad, amit Don Fausto akart, hogy láss.
A szoba forgott körülöttem.
Emlékeztem a temetésre.
A zárt koporsó.
Ahogy Don Fausto a pap mellett állt, és imádkozás helyett engem figyelt.
Ahogy azt mondták, ne nyissam ki a koporsót, mert a baleset „túl szörnyű” volt.
Túl összetört voltam ahhoz, hogy bármit is megkérdőjelezzek.
Túl terhes.
Túl gyenge.
Túl bizalomgerjesztő.
Az idős asszony közénk tette a gyűrűt az asztalra.
– Diego három nappal a baleset után jött ide – mondta. – Félig halott volt. Vérzett. Lázas. Sötétben kelt át a szakadékon.
Befogtam a számat.
A gyerekeim rám meredtek, megrémültek a hallgatásomtól.
– Azt mondta, Don Fausto nemcsak földet lopott – folytatta az idős asszony –, hanem gyerekeket is elvett szegény családokból, és átküldte őket a határon olyan férfiakhoz, akik fizettek a hallgatásért.
Meghűlt bennem a vér.
“Mi?”
Az idős asszony lassan bólintott, könnyek szöktek a szemébe.
„Diego elrejtett feljegyzéseket talált a raktárban. Neveket. Dátumokat. Kifizetéseket. Felismerte az egyik nevet.”
Megállt.
A hallgatása jobban megijesztett, mint a szavai.
„Kinek a neve?” – kérdeztem.
A lányomra nézett.
Aztán a fiamra.
Aztán vissza rám.
„A fiadé.”
A kezem a hasamhoz repült, mintha a bennem élő baba is hallotta volna.
– Nem – leheltem. – Nem, Diego biztosan megmondta volna nekem.
– Megpróbálta – mondta. – Azon az éjszakán hazaszaladt. De Don Fausto emberei elkapták, mielőtt elérte volna a falusi utat. Azt hitték, megölték. Felhasználtak egy másik holttestet a szakadékból, és Diego ruháiba öltöztették.
Nem kaptam levegőt.
Az idős asszony közelebb hajolt.
„Diego túlélte. De tudta, hogy ha túl korán tér vissza, Don Fausto megöl mindannyiótokat.”
„Hol van?” – suttogtam.
Az idős asszony megdermedt.
Aztán előhúzott egy összehajtott rongydarabot a falban lévő kő alól. Belül egy foltos, kopott papír volt.
Átadta nekem.
A kézírás Diegoé volt.
Elena, ha megtalál, bízz benne. Ne menj vissza a faluba. Vidd a gyerekeket és menj San Marcosba. Holdtöltekor a régi templomnál találkozunk.
A nevére hullottak a könnyeim.
„Mikor?” – kérdeztem.
Az idős asszony a kis ablak felé nézett.
“Ma este.”
Ugyanebben a pillanatban a kunyhó előtt egy ló állt meg.
Aztán egy másik.
Aztán egy másik.
Az idős asszony arca elsápadt.
Felkapta a gyűrűt az asztalról, és a tenyerembe nyomta.
– Rejtsd el a gyerekeidet! – suttogta.
Kintről egy férfihang hallatszott.
„Elena. Tudjuk, hogy ott vagy.”
Don Fausto volt az.
