Ehelyett egy reggel kávéval jött a sorházba, és Leót tartotta, amíg én zuhanyoztam, anélkül, hogy odafigyelt volna valakire, aki kritizálja, hogy milyen régóta vagyok távol.
Így nézett ki a támogatás.
Hat hónappal azután, hogy elhagytam a kórházat, egy meleg tavaszi reggelen először vittem Leót a parkba. A babakocsijában ült, apró kék sapkában, és olyan komolysággal nézte, ahogy a galambok átsuhannak az ösvényen, amire csak a csecsemők képesek.
Arra a nőre gondoltam, akit a Szent Vince Kórház előtt láttam.
Fájdalmai voltak, újszülöttet hordott a hátán, és még mindig azon tűnődött, hogy vajon túl sokat kér-e azzal, hogy a férje törődésére vágyik-e.
Bárcsak egy pillanatra mellette állhattam volna, és elmondhattam volna neki az igazat.
Nem vagy nehéz helyzetben, ha segítségre van szükséged.
Nem vagy drámai, ha kedvességet vársz el.
Nem vagy önző, amiért véded az életet, amit felépítettél.
Azon a délutánon Dominic üzenetet küldött a szülői alkalmazásunkon keresztül.
Sajnálom, amit tettem. Jobban kellett volna bánnom veled.
Egyszer elolvastam, aztán letettem a telefont.
A bocsánatkérés nem egy ajtó volt vissza az életembe. Csupán annak beismerése volt, hogy az ajtó okkal csukódott be.
Leo megmozdult a babakocsijában, én pedig a karjaimba emeltem. Arcát a vállamhoz nyomta, melegen és biztonságban, miközben a napfény átsütött a felettünk lévő fákon.
Évek óta először nem azért próbáltam kisebbé válni, hogy valaki más fontosnak érezhesse magát.
Én egyszerűen Audrey voltam.
És ez több mint elég volt.
