“Így…”
“Mi?”
„Visszaválthatnánk?”
Az ágyra néztem.
„Az én oldalamon.”
Bólintott.
„A te oldaladon.”
„17 évnyi jogot szereztem arra az oldalra.”
Mindent visszatettünk.
A töltőm. A vizem. A szemüvege. A telefonja.
Dávid visszament az ablakhoz.
Visszamentem az ajtóhoz.
Azon az éjszakán, valamikor éjfél után, arra ébredtem, hogy a matrac megmozdult.
„Mit csinálsz?”
“Semmi.”
„Dávid.”
„A macskát nézem.”
Kinyitottam a szemem.
„Willow az ágy lábánál alszik.”
Csend.
Aztán azt mondta: „Tudtam én ezt.”
Halkan felnevettem, és az arcom a párnába temettem.
Három éjszakán át azt hittem, David azért állt át, mert titkol előlem valamit.
Igazam volt a bujkálással kapcsolatban.
Soha nem gondoltam volna, hogy a titok öt kiscica lesz – vagy hogy az egyikük végül elalszik az ágyunk lábánál.
A kiscicák nem oldották meg a csendet. Sophie még mindig főiskolára járt, és a ház még mindig üresebb volt, mint régen.
De ezek a hetek arra emlékeztettek, hogy egy csendesebb ház nem feltétlenül jelent üres életet.
Dávid ezt egyenesen is megmondhatta volna nekem.
Én a szemem forgattam volna.
Ehelyett átült az ágy másik oldalára, és megvárta, míg öt kiscica elmondja a véleményét.
17 év után feltételezem, hogy ismerte a közönségét.
