„A nevem Katalin.”
Megfogtam a kezét.
És most először értettem meg, miért vette le Robert a gyűrűjét.
Nem azért hagyta ott, mert véget akart vetni a házasságunknak.
Tudta, hogy amikor hazaérünk, én leszek az, aki visszahelyezi az ujjára.
Azon az estén mindhárman a konyhában ültünk majdnem hajnali kettőig.
Katalin megmutatta nekünk a gyermekei fényképeit.
Rájuk meredtem, és rájöttem, hogy van még két unokám, akiknek a létezéséről soha nem tudtam.
Lefekvés előtt felvettem a jegygyűrűt, ami még mindig az asztalon feküdt.
Robert némán kinyújtotta a kezét.
Visszahúztam a gyűrűt az ujjára.
Mosolygott.
„Sajnálom, hogy megijesztettelek.”
Ránéztem és azt mondtam:
„Holnap megint dühös leszek rád, amiért ezt csináltad.”
Nevetett.
Én is.
A szomszéd szobában pedig a lányunk – a lányunk, akit 46 évig gyászoltam – aludt otthonunkban.
Néha a titok, ami elsőre árulásnak tűnik, egyáltalán nem árulás.
Néha az élet egyszerűen visszatér, túl későn, valami, amit egyszer elvett.
