Azt javasoltam, hogy közösen tegyünk feljelentést.

Aztán elmosolyodott.

– Tényleg azt hitted, hogy nem tudtam, hogy anyám költekezik a pénz egy részét?

Borzongást éreztem.

Daniel bevallotta, tudta, hogy nincs befektetés. Azt akarta, hogy Teresának olyan életet adjon, „amit megérdemelt”. Aztán lerántotta a leplet, ami teljesen lesújtott:

Még aznap reggel eladta a lakást egy olyan cégnek, amely jogi problémákkal küzdő ingatlanokat vásárolt fel. A pénzt több hitelező kiegyenlítésére fordította.

– Holnap kicserélik a zárakat – mondta. – Szóval hozzátok ki a holmitokat!

Másnap három férfi érkezett adásvételi dokumentumokkal. A rendőrség azt mondta, hogy polgári pereskedésről van szó, és bírósághoz kell fordulnunk.

Teresa az utca túloldalán parkoló autóból figyelte az eseményeket.

Amikor megláttam, odarohantam hozzá. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy zacskó tele bankjegykötegekkel esett ki belőle.

Elkezdett sikoltozni, hogy megpróbálom megölni.

Órákkal később vallomást tettem az ügyészségen.

De ezúttal nem a lakás miatt volt.

Teresa bemutatott egy magánklinika által kiadott elemzést, amelyben azt állította, hogy hónapokig arzént adagoltam neki.

Az unokatestvére, Patricia hitelesítette a másolatokat.

Voltak ott fényképek, szomszédok vallomásai, sőt egy régi vita is, amelyben valaki hallotta, hogy azt mondom neki: „Egy nap úgyis végezni fogsz velem.”

Most először éreztem igazi félelmet.

Nyomozás alatt hagytak, amíg ellenőrizték a bizonyítékokat. Mire visszatértem a pékségbe, a biztonságiak már előkészítettek egy dobozt a holmijaimmal.

Azon az estén eszembe jutott Teresa egyik megszállottsága: minden nap felírta a vérnyomását, a gyógyszereit és az esetleges tüneteit kis füzetekbe.

Láttam párat a régi kollégiumi szobánkban.

Apám elterelte az épületet őrző férfiak figyelmét, miközben én a külső lépcsőn beléptem.

Megtaláltam a jegyzetfüzeteket.

Véletlenül kinyitottam egyet.

„Április 5. Daniel mindent el akart mondani Marianának. Dupla adagot tettem a teájába. Aztán elolvasás nélkül aláírta a kölcsönszerződést.”

Egy másik oldal:

„Május 20. Négyes számú lőpor. Nyugodt maradt. Vita nélkül aláírta.”

Fagyos kézzel olvastam tovább.

Teresa hónapok óta nyugtatókat és pszichiátriai szereket adott a saját fiának, hogy engedelmessé tegye és rávegye a kölcsönök aláírására.

Ebben a pillanatban Daniel belépett a hálószobába.

Megmutattam neki a naplót.

Tíz év óta most láttam először igazán sírni.

De az még várat magára, hogy egy anya miért tenne ilyet a saját gyermekével.

És a válasz sokkal szörnyűbb lenne, mint a pénz.

3. RÉSZ

Daniel percekig ült a padlón, ölében nyitva a jegyzetfüzet.

„Mindig azt hittem, hogy beteg vagyok” – ismételte meg. „Mindig úgy ébredtem fel, hogy semmire sem emlékeztem arról, mit tettem.”

Hirtelen minden értelmet nyert. Majdnem egy éven át apatikus, letargikus és furcsán engedelmes volt Teresának. Lustaságként és gyávaságként értelmeztem. Részben még mindig az ő hibája volt, de most már tudtam, hogy valami más is közrejátszott.

Kimentettem néhány szőrszálat a keféből, és a pékség minőségellenőrző laboratóriumából származó egykori kollégám segítségével előzetes elemzést végeztünk. Két ellenőrzött gyógyszer nyomaira bukkantunk.

Ez nem volt elég egy per megnyeréséhez, de ahhoz elég volt, hogy Daniel megértse, a napló igazat mond.

„Segíts, és elsüllyeszthetjük” – mondtam neki. „De hallanom kell, hogy beismeri.”

Dániel elsápadt.

– Nem akarom látni őt.

– Akkor készülj fel elmagyarázni az ügyészségnek, miért hamisítottad az aláírásomat, miért adtad el a lakásunkat, és miért vettél fel több mint egymillió peso kölcsönt.

Ez végül meggyőzte.

Egy kis felvevőt tettünk az inge alá, és elvittük abba a bútorozott lakásba, amit Teresa ideiglenesen kibérelt a Del Valle negyedben.

Apámmal lent vártunk.

Mindent hallottunk az autóból.

– Anya, rosszul érzem magam – mondta Daniel, miközben belépett. – Add ide a teát, amit szoktál adni.

Csend lett.

Aztán hallottuk, hogy egy csészét tesznek az asztalra.

– Fogadd el, és hagyd abba a hűhó csinálását.

—Mi baj van vele?

– A gyógyszered.

–Mariana azt mondja, hogy bedrogoztál.

Terézia hangosan felnevetett.

– Ne légy nevetséges. Nem bedrogoztalak. Csak kijavítottalak.

– Javítsak ki?

„Mindig is gyenge voltál. Nélkülem még mindig minimálbérért cipelnél dobozokat. Arra volt szükségem, hogy ne gondolkodj túl sokat, és aláírd, amikor kell.”

Dániel sírni kezdett.

– A fiad vagyok.

Aztán Teresa mondott valamit, amitől apámmal egymásra néztünk.

– Fiam? Ne nevettess meg!

A csend az autóban elviselhetetlenné vált.

– Mit mondasz?

„Hároméves korodban fogadtalak örökbe. Komolyan azt hitted, hogy egy ilyen gyerekem lesz, mint te? Azokban az években támogatták az örökbefogadó családokat, és nekem lakhatásra volt szükségem. A kezdetektől fogva befektetés voltál.”

Dániel elhallgatott.

Terézia egyre magabiztosabban folytatta.

Azt mondta, hogy először szociális juttatásokat kapott; aztán megtartotta Daniel fizetésének jó részét, és amikor feleségül vett, megértette, hogy az igazi lehetőség a mi örökségünk.

– Mariana lakása és a megtakarításai jelentették a nyugdíjamat – mondta –. Harminc év gondoskodásodnak valamire jónak kellett lennie.

Hányingerem lett.

Ezután bevallotta, hogy szabálytalan receptek útján szerezte be a gyógyszereket, hogy Patricia segített a dokumentumokkal, és hogy az állítólagos arzénvizsgálatot azért készítették elő, hogy megijesszenek és végleg félreállítsanak.

„Ha Mariana ragaszkodik hozzá” – tette hozzá –, „bajba keverjük gyilkossági kísérletért. Ha már nincs, senki sem fog tárgyalni az eladásról.”

Dániel abbahagyta a színészkedést.

– Szörnyeteg vagy.

Hallottuk, hogy egy széket húznak.

Terézia túl későn értette meg.

– Mit viselsz az inged alatt?