Közvetlenül a kedvesem asztalával szemben a vőlegény arca egészséges, napcsókolta barnaságból nedves cement színére változott.
Mason Reed – Brooke szüntelenül vigyorgó, vagyonkezelői alapból befutott country klub hercege – úgy nézett ki, mintha a Kaszás épp most jelezte volna részvételét a fogadására.
2. fejezet: Viperák auditálása
– Mr. Dalton – dadogta Mason, hangja a második szótagnál hevesen elcsuklott. – Én… én egyáltalán nem tudtam, hogy ön is a vendéglistán van.
– Nem – felelte Reid olyan sima és hideg hangon, mint a csiszolt márvány. – Nem voltál az. A meglepetés eleme taktikai szükségszerűség volt.
A bálterem, amely korábban száz egymást átfedő beszélgetéstől zümmögött, halálos csendbe burkolózott. Hallani lehetett, ahogy a jég olvad a koktélosvödrökben.
Brooke teljesen zavartan pislogott nehéz, műszempilláival. – Mason, drágám, ki ez a férfi?
Reid nem várta meg, hogy a vőlegény kitaláljon egy bemutatást. Kissé megfordult, ügyelve arra, hogy hangja a hátsó olcsó ülésekre is eljusson.
– Én vagyok a Dalton Capital alapítója és vezérigazgatója – jelentette ki. – És körülbelül húsz perccel ezelőttig az új férjed az egyik vezető portfóliómenedzserem volt.
Egy közös sikítás söpört végig a szobán, megzizsegtetve a selyemruhákat és a merev szmokingokat.
Mason egy magas hangú, pánikba esett kuncogást hallatott, és letörölt egy verejtékcseppet a halántékáról. „Uram, őszintén hiszem, hogy ez sem a megfelelő idő, sem a helyszín egy teljesítményértékeléshez…”
– Ez lett a helyszín – vágott közbe Reid, hangja halálos pontossággal hasított a levegőbe –, pontosan abban a pillanatban, amikor a törvényszéki megfelelőségi csapatom megerősítette, hogy sikkasztottad el az ügyfelek letéti számláját, hogy finanszírozd ezt a fényűző cirkuszt. Továbbá lopott tőkét használtál fel a buckheadi penthouse lakásod bérleti szerződésének biztosítására, és hogy megvedd azt a matt fekete Aston Martint, ami jelenleg a parkolófiú előtt áll.
Brooke álla kitátva maradt. A szétterülő fehér pünkösdi rózsacsokor kicsúszott az ujjai közül, és halk, szánalmas puffanással csapódott a padlóra.
„Mi?” – lehelte.
Mason tekintete vadul a kijáratok felé cikázott. „Ő… ő súlyosan félretájékoztatott, Brooke. Ez egy elírás.”
Reid benyúlt a méretre készített zakója mellzsebébe, és elővett egy vékony, erősen fülekkel ellátott mappát. A kicsik asztalára dobta. Közvetlenül Mason érintetlen esküvői tortája mellé landolt.
– Ez dokumentált tény – jelentette ki Reid. – A helyi körzet két járőrkocsit küldött a helyszínre. Jelenleg a hallban várnak. Egyszerűen úgy gondoltam, megérdemled, hogy elrontsd a saját esküvői fogadásodat, mielőtt a hatóságok felhelyezték a bilincset.
A bálterem felrobbant.
Brooke előrelendült, és műkörmét Mason szmokingujjába mélyesztette. – Mondd a szemembe, hogy hazudik, Mason!
Mason hevesen elrántotta a karját, az arca pedig omladozni kezdett. – Fogd le a hangod, Brooke!
„A hangom?!” – sikította, és a nyaka vadul vörösre, foltosra pirult. „Megegyeskedtél anyámnak, hogy hétszámjegyű pénzt hozol! Azt mondtad, az autók céges juttatások!”
Tiffany, aki kétségbeesetten akart beleavatkozni a drámába, előrelépett, és remegő, manikűrözött ujjával Reidre mutatott. „Figyelj ide, te arrogáns pöcs! Nem ronthatsz be csak úgy egy privát eseményre, és nem kezdhetsz el vad vádaskodásokat zúdítani…”
Reid lassan felé fordította a fejét, hogy ránézzen. Tekintetének fagyos, átható intenzitása félbeszakította a mondat közepén.
„A helyszín előcsarnokából származó biztonsági felvételek egyértelműen mutatják, ahogy többször is egy láthatóan terhes nő által elfoglalt szék lábába rúgsz, közvetlenül azután, hogy udvariasan megkérte, hogy hagyd abba” – mondta Reid simán. „Határozottan javaslom, hogy foglaljon helyet, Ms. Mercer. Már most is kacérkodik egy polgári perrel gondatlan veszélyeztetés miatt.”
Tiffany szája csattant. Fizikailag hátrahőkölt, és visszaolvadt a rémült koszorúslányok tömegébe.
A tüdőm égett. A pulzusom úgy vert a bordáimban, mint egy csapdába esett madáré. A karma puszta, elsöprő mértékét, ami a szemem előtt bontakozott ki, lehetetlen volt feldolgoznom.
De Reid Dalton még nem fejezte be.
Visszanyúlt a zakójába. – Ó – tette hozzá társalgási, szinte vágyakozó hangon. – És Brooke? Mielőtt eltörnéd a hangszálaidat, miközben a csaló vőlegényedre ordítasz, valószínűleg tudnod kellene, hogy Mason nem az egyetlen férfi ebben a szobában, aki hazudik neked.
Elővett egy második borítékot, és egy halom fényes, 20×10-es fényképet csúsztatott végig a fehér vászonterítőn.
Mason lekapta a legfelső képet.
Még másfél méter távolságból is azonnal megakadt a tekintetem a témán. Dean volt az. Agresszívan a vendégház oldalához nyomódott, és egy selyemköntösös szőke nő ajkait összekulcsolta. A jobb alsó sarokban világító digitális időbélyeg megerősítette, hogy a képek 23:45-kor készültek. Tegnap este.
Mason egy elfojtott, torokhangú hangot adott ki, amilyet még soha nem hallottam emberi lénytől. Egy törékeny ego porrá hullásának hangja volt.
– Azt mondtad, ő a kertépítő! – ordította Mason, miközben Brooke arca előtt lengette a fényképet.
Brooke arca krétaszínűre változott. „Mason, drágám, kérlek, hadd magyarázzam el…”
„A vendégházban lakott! A sógornőmmel!”
– És te a férjemmel aludtál – vágtam közbe.
A hangom olyan volt, mint a borotvapenge. Nem tudtam, hogy birtoklom ezt a hangerőt, ezt a megingathatatlan, jeges tekintélyt.
A Magnólia Ház minden egyes feje felém fordult. A mormogás teljesen elhallgatott. Érkezésem óta most először senki sem nevetett.
Brooke mániákus tekintettel, zihálva meredt rám. Úgy nézett ki, mintha le akarná tépni a bőrt a koponyámról. „Azt hiszed, ma este díjat nyertél, Claire? Azt hiszed, ettől te vagy a győztes?”
