„Akkor miért nem voltál hajlandó megenni a pitét?”
„Az adagot neked szánták. Attól féltem, hogy ha megeszem, aznap nem kapod meg a gyógyszeredet. Ostoba módon csak a gyógyszerre gondoltam, arra nem, hogy mit gyaníthatsz.”
Abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Egy ismeretlen szám volt.
Felvettem és kihangosítottam a hívást.
Az orvos volt az.
Azt mondta, hogy készen vannak a legújabb teszteredmények, és hogy a terhesség normálisan halad.
Leültem a székre és sírni kezdtem.
Viktor letérdelt mellém.
„Bocsáss meg. Meg akartalak védeni, de ehelyett veszélyben éreztem magad a saját otthonodban.”
Sokáig tartott, mire megnyugodtam. Dühös voltam, hogy eltitkolt előlem valami ennyire fontosat, de ugyanakkor ösztönösen a hasamhoz kaptam a kezem.
Másnap Victor megmutatta nekem a kis szobát, amit előkészített.
Egy bölcső állt a falnál, felette pedig egy kézzel írott tábla lógott:
„A régóta várt csodánkra.”
Kilenc hónappal később megszületett a lányunk, Anna.
Attól a naptól kezdve egyetlen szabályt vezettünk be otthon: nincsenek titkok, még akkor sem, ha azok örömteli meglepetések akartak lenni.
És minden évben Anna születésnapján ugyanazt az almás pitét sütjük együtt.
Csakhogy mostanában mindig Victor harap először.
