Nem válaszolt. Felvettem a várakozás közben becsomagolt táskát. „A holmid az ajtó mellett vannak.”
– Kidobsz? – zihálta Mark.
„Ez a ház az enyém, Mark.”
Az anyja megérintette a karomat, és könnyek között megkérdezte, hogy Leo érdekében meggondolhatnám-e magam. Mondtam neki, hogy megértem. Aztán becsuktam az ajtót.
Ez két héttel ezelőtt volt.
Mark egy barátjánál alszik. Felhív, üzenetet küld, és azt mondja, hogy Leo kedvéért helyre akarja hozni ezt. Talán egy napon megértem, hogy milyennek kellene lennie a jövőnknek.
Leo ötéves, és nem törölhetem ki az apját az életéből, bármennyire is meg akarom védeni. De abbahagyhatom, hogy Mark a hallgatáson keresztül irányítsa a történetet.
Már beszéltem az ügyvédemmel.
A fiam gyógyul. A legnehezebb az volt, hogy végignéztem, ahogy nagyon halkan megkérdezi, hogy reggel is ott leszek-e még. Minden egyes alkalommal igent mondok. Egyre ritkábban kérdezősködik.
Nem tudom, hogy meg tudok-e bocsátani Marknak. De egyet biztosan tudok: nemcsak a bizalmamat szegte meg. Megtanította a fiamat félni az igazságtól.
Ez az a rész, amit soha nem fogok elfelejteni vagy megbocsátani.
