Hatszázezer peso.

Hét nappal később egy kétszázezer dolláros átutalás kötött ki Fernanda stúdiójában, „lakberendezési tanácsadásnak” álcázva.

Hajnali négyre már elkészültek a számlakivonatok, nyugták és fájlok biztonsági mentései.

Hét órakor megjelent Sándor.

Fáradtan, gyűrött ingben jött be.

Még csak bocsánatot sem kért.

– Miért küldted azokat a fotókat Rodrigónak?

Ránéztem anélkül, hogy felismertem volna.

– Mert jogom volt tudni.

–Megkérdezhettél volna korábban is. Fernanda házassági problémákkal küzd.

Letettem az osztályáthelyezési bizonylatot az asztalra.

Az arca megváltozott.

– Magyarázd el ezt nekem.

– Kölcsön volt.

– Hol van a szerződés?

Csend.

A többi lapot előre tettem.

– Sebastian nyaklánca, szállodái és órái is kölcsönbe voltak?

Megpróbálta elvenni az irataimat.

Nem engedtem neki.

– Nyomoztok utánam!

– A pénzem után nyomozok.

Még aznap reggel felbéreltem Mariana Salgadót, egy válásokra és vagyonügyekre szakosodott ügyvédet.

Ő volt az, aki figyelmeztetett:

– Ha Alejandro rájön, hogy felfedezted az átutalásokat, megpróbálhatja áthelyezni a vagyontárgyainkat. Először meg kell védenünk, amink van, mielőtt megvitatnánk a hiányzó vagyontárgyakat.

Órákkal később megérkezett Rodrigo az ügyvédjével.

Akkor értettem meg, miért válaszoltam azt, hogy „végre”.

Nyolc hónappal korábban az egyik szállítmányozási cégének kamerája véletlenül elkapta, ahogy Fernanda autója behajt ugyanannak a szállodának a parkolójába, ahol Alejandro állítása szerint megbeszélést tart.

Rodrigo gyanított valamit, de bizonyíték nélkül nem akart szembeszállni vele.

Hónapokig dokumentálta a közös kiadásokat, távolléteket és mozgásokat, amelyekhez jogszerűen hozzáfért.

„Nem számítottam rá, hogy újra becsap” – magyarázta. „Arra számítottam, hogy elegendő bizonyítékom lesz ahhoz, hogy senki se mondhassa újra, hogy félreértettem.”

Aztán elénk tette a Santa Fe-i osztályról érkező dokumentumokat.

A kapocs egy része a házasságomból fakadt.

Egy másik rész Rodrigo és Fernanda beszámolóiból származott.

A férjeink két család pénzéből finanszírozták a találkozójuk helyszínét.

Azt kértük, hogy a pénz eredetét tisztázva állítsák le az ingatlanügyletet.

Három nappal később Fernanda két bőrönddel megjelent a régi lakásom előtt.

Alejandro az ajtóban állt… megakadályozta a belépést.

– Megígérted, hogy gondoskodni fogsz rólam – követelte. – Rodrigo már beadta a válókeresetet. Sebastián nem akar velem találkozni. Hol szeretnél lakni?

–Beszélj Rodrigóval. Van egy gyerekük. Visszavonhatja a keresetet.

Fernanda úgy nézett rá, mintha épp most pofon vágták volna.

– Most már az is fontos neked, hogy a családom egyben maradjon?

Aztán meglátott engem.

És felrobbant.

„Azt mondta, hogy soha nem fogod elhagyni! Azt mondta, ti ketten csak társak vagytok, hogy stabilitásra vágytok, és amíg senki semmit sem tud meg, addig minden rendben lesz.”

Alejandro megpróbálta elhallgattatni.

De Fernanda valami még rosszabbat mondott:

–Claudia, ez nem nyolc hónapja kezdődött.

Mély lélegzetet vett.

– Majdnem két éve kezdődött.

És amit ezután elmesélt, bebizonyította, hogy Alejandro soha nem követett el „hibát”.

Egy egész rendszert épített ki, hogy hármunkat pontosan ott tartson, ahol neki megfelel.

De a próbatétel, ami miatt nemcsak a házasságát veszíthette el… hanem a cég feletti irányítást is, amelyet a semmiből segítettem felépíteni, még váratott magára.

3. RÉSZ

Fernanda elmondta, hogy minden akkor kezdődött, amikor a stúdióját felbérelték Alejandro építőipari cégének új irodáinak megtervezésére.

Először is üzenetek érkeztek a befejezésekről.

Aztán vacsorák az „elképzelések áttekintésére”.

Aztán jött az első csók.

Fernanda azonnal megkérdezte tőle, hogy fontolgatja-e a válást tőlem.

Alejandro azt válaszolta, hogy még nem alkalmas az időpont.

Türelmet kért tőle.

Szerinte én hozzászoktam a stabil élethez, és soha nem lenne bátorságom elhagyni őt. Rodrigo viszont soha nem hagyná el Fernandát csak azért, mert gyerekük van.

Így mindent megtarthattam volna.

A felesége.

A szeretője.

A céged.

A hírneve.

És két család, akik viselik a következményeket anélkül, hogy választásra kényszerítenék.

– Nem voltál összezavarodva – mondtam neki. – Fogadj, hogy mindannyian csendben eltűrtünk volna.

Délután elmentem.

Nem vitatkoztam Fernandával.

Én sem próbáltam megvigasztalni.

Tizenöt évig volt a legjobb barátnőm, de ettől még nem volt véletlen az árulása.

Attól a pillanattól kezdve az Alejandróval kapcsolatos problémám megszűnt szentimentális lenni.

Ez egyben örökségi kincs is lett.

Mariana intézkedéseket kért a vállalattal kapcsolatos megtakarításaink, befektetéseink és részvényeink rendkívüli mozgásainak megakadályozására.

Nem nyúltunk a bérszámfejtéshez vagy az építőipari cég normál működéséhez. Nem akartam több tucat alkalmazott munkahelyét tönkretenni.

Csak meg akartam akadályozni, hogy Alejandró eltüntesse a pénzt.

Ekkor jelent meg egy második bomba.

A számviteli nyilvántartások áttekintése során három kifizetést találtak Fernanda cégének állítólagos tervezési tanácsadási szolgáltatásokért.

A nyújtott szolgáltatások nem indokolták az összegeket.

Az egyik ilyen kifizetés pontosan egy héttel azután történt, hogy átadtam apám örökségének egy részét.

Amikor Alejandrót kihallgatták, először azt mondta, hogy a díjak jogosak voltak.

Aztán azt mondta, hogy azok kölcsönök.

Amikor szerződéseket kértek, azok nem léteztek.

Végül beismerte, hogy azért segített Fernandának, mert a vállalkozása bajban volt.

Fernanda azonban, akit dühösen értett, hogy Alejandro mindenért őt akarja hibáztatni, átadta a beszélgetéseit.

Az egyikben ezt írta:

„Először is biztosítsuk be a lakást. Aztán meglátjuk, hogyan intézzünk mindent.”

Egy másikban:

„Claudia megbízik bennem. Soha nem ellenőrzi a cég számláit.”

És egy másik azt mondta:

„Rodrigo mindig a teherautóival van elfoglalva. Nem veszi észre.”

Éveket töltöttem azzal, hogy segítettem neki felépíteni azt az építőipari céget.