Rodrigo Vallarta elsápadt.
– Olyan dokumentumokat kaptunk, amelyek jogszerűnek tűntek.
Tomás felállt, és egy mappát tett az asztalra.
„Értéktelen dokumentumok” – mondta. „A Magnolia márka egy vagyonkezelői alap tulajdona, és csak Elisa személyes, közjegyző előtti jelenlétével ruházható át. Továbbá az épület, amelyben a cég működik, szintén ennek a vagyonkezelői alapnak a része.”
Elisa Julianra nézett.
– Megpróbáltad eladni a cégemet, miközben lassan megbetegítettél. De sosem vizsgáltad meg, hogy mi az, ami valójában az enyém.
– Megbeszélhetjük otthon – mormolta.
– Négy hónapunk volt beszélgetni. Jobban szeretted, ha teát főztél nekem.
Irene parancsnok közeledett kollégája kíséretében. Az ügyészség már beszerezte a bírósági végzéseket az orvosi jelentések, a cég előzetes szakértői elemzése és a rendelkezésre bocsátott közlemények alapján.
Julian Elisára nézett, miközben az ügynök megkérte, hogy kísérje el.
– Mindezt értünk tettem.
–Nincs olyan „mi”, amely az én pusztulásomra épült.
Veronika sírni kezdett.
– Azt mondta, hogy a cég csődbe ment.
– Tudtad a számokat – felelte Elisa. – Tudtad, hogy hazugság, mert segítettél elrejteni az ügyfeleimet.
Rodrigónak tanúvallomást is kellett tennie, majd ezt követően vizsgálatot indítottak ellene a csalárd műveletben való részvétele miatt.
A jogi eljárás hónapokkal később lezárult. Juliánt szándékos, beleegyezés nélküli szerhasználatért, hamisításért és csalásért ítélték el. Verónica elvesztette jogait a cégben, együttműködése után enyhített büntetést kapott, és pénzügyi kártérítést kellett fizetnie. A felvásárlást érvénytelenítették.
Magnoliát jogilag Elisa tulajdonaként ismerték el, amelyet Amalia Montiel vagyonkezelői vagyonkezelése védett.
A nyár folyamán Elisa újjáépítette azt, amit megrongáltak. Felvett egy új koordinátort, visszaszerezte az elvesztett vendégeket, és a recepciót terrakotta színűre festette, ami édesanyja kedvenc színe volt.
Emellett létrehozott egy éves ösztöndíjat olyan nők számára, akik kis virág- és rendezvényszervező vállalkozásokat szerettek volna indítani. Az első kedvezményezett egy háromgyermekes anya volt, aki otthoni konyhájából dolgozott.
Átadáskor a nő mindkét kezével fogta a csekket.
– Még soha senki nem bízott bennem így.
Elisa elmosolyodott.
– Néha egy nőnek csak arra van szüksége, hogy valaki szilárd alapot építsen az álmai alá.
Egy évvel az után az est után Elisa korán érkezett a műterembe. Az októberi fény beáradt a magas ablakokon. Friss virágok voltak a hűtőszekrényben, és nevetés hallatszott a műhelyben.
Főzött egy csésze feketekávét, és kiment a teraszra.
Már nem félelemmel hallgatta végig minden italát. Nem kételkedett minden emlékben vagy döntésben. Megtanulta, hogy a legveszélyesebb árulás nem mindig kiabálva érkezik; néha reggelit tálal, megkérdezi, hogy jól aludtál-e, és megcsókol, mielőtt elmegy.
De megértett valami erősebbet is.
Az anyja nemcsak egy céget hagyott rá. A nevet, az épületet és azt a képességet, hogy talpon maradhasson, amikor valaki megpróbálta lebontani.
Elisa megérintette az egyik arany fülbevalót, és minden elképzelhető irányban végignézett a törvényesen hozzá tartozó kastélyon.
Julian el akarta venni tőle a tiszta látásmódot, a hírnevét és az állását.
Végül nem sikerült semmit sem magával vinnie.
Elisa viszont valami olyasmit fedezett fel, amit semmilyen dokumentum nem tudott rögzíteni: a teljes önbizalmat.
