„Hát akkor el kellett volna vinned egy DIF (Országos Integrális Családfejlesztési Rendszer) idősek otthonába, egy menhelyre, egy templomba, bárhova máshova, csak ne ide!” – kiáltottam, és éreztem, hogy düh ég a mellkasomban.
„Megtehettem volna, de idehoztam. És itt alszik. Ha ennyire zavar, akkor berendezem a szobalány szobáját lent, messze a gyönyörű kilátásodtól. De ő nem fogja elhagyni ezt a házat.”
Összeszorítottam a fogam. Ismertem ezt a kifejezést Alejandro arcán; ezt használta, amikor millió dolláros szerződésekről tárgyalt, és majdnem elsöpörte a versenytársait. Ez azt jelentette, hogy a döntés megszületett. Megfordultam, hogy az idős asszonyra nézzek. Még mindig ott volt, kissé előre-hátra imbolygott, és valamit motyogott az orra alatt. Száraz, kicserepesedett ajkai mozogtak, de a szavak érthetetlenek voltak, mint egy eltört ima. Az ingujjából kikandikáló kezek csak csontok voltak, koszréteg sötétítette be őket, duzzadt bütykökkel. Észrevettem, hogy hiányzik a bal kezének kisujja, és undor fogott el.
– Szóval mit javasolsz? – sziszegtem szarkasztikusan. – Hogy lefektessem az Európából hozott selyemlepedőkre? Hogy porcelántálakban tálaljam a levest? Ha jó szamaritánus akarsz lenni, fizess neki egy hotelszobát, de az utcai szemetet tilos a házamba vinni.
Az idős asszony hirtelen felemelte a fejét. Tejfehér, homályos szeme céltalanul siklott végig a mahagóni bútorokon és a kristálycsilláron, mintha üres falakat bámulna. Aztán lesütötte a tekintetét, és suttogott valamit, amit ezúttal tényleg hallottam, rekedtes, fojtott hangon: „Fázom… kérlek, adj egy kis darab kenyeret, az isten szerelmére.”
Nem bírtam tovább. Elegem volt a jelenetből, elegem volt a nyomorúság szagából, ami átjárta a tökéletes életemet. Dühös léptekkel közeledtem felé.
„Megmondtam, hogy nem engedsz be akárkit a házamba!” – kiáltottam. „Hadd lássam legalább, milyen kártevőt hoztál nekem! Fogadok, hogy tele van sebekkel az arca!”
Felemeltem a kezem, és egy erőteljes rántással letéptem a fejéről a kendőt.
A mocskos rongy a padlóra hullott. A nő majdnem teljesen kopasz volt; csak néhány ősz hajtincs tapadt rózsaszín, heges fejbőrére. De a tekintetem nem időzött el a fején. Lesétált sovány arcára, beesett orcáira… majd a nyakára.
A nyaka bal oldalán, közvetlenül a füle alatt egy nagy, sötét anyajegy volt, szabálytalan szélekkel, amelyek tökéletesen fecske alakot formáltak.
A tüdőm nem működött. Az az anyajegy… Kilencéves korom óta ismertem ezt az anyajegyet. Emlékeztem, hogy a nyakába kapaszkodtam, és anyám temetése után éjszakánként sírtam. Emlékeztem, hogy a kisujjammal megérintettem azt a jelet, és megkérdeztem: „Róza néni, el fog repülni a kismadár?” És a meleg nevetésére, amire így válaszolt: „Hová megy, gyermekem? Itt él velem, ahogy te is mindig velem fogsz élni.”
Éreztem, ahogy a márványpadló eltűnik a lábam alatt. A hatalmas, fényűző előcsarnok összezsugorodott, fullasztóvá vált, hirtelen átalakulva egy iztapalapai lakótelep apró szociális bérlakásává, ahol mindig tésztaleves és Zote szappan szaga terjengett, és ahol Rosa néni hajnalig ült a varrógépénél.
– Rosa néni… Rosa néni? – Éles, idegen sikolyként szakadt ki a hangom, mintha valaki fojtogatna. – Rosa néni, maga az?
Az idős asszony felém fordult. Elhomályosult tekintete pánikba esett arcomon fürkészően nézett. Egyetlen szikra felismerés sem volt benne. Egyetlen. Remegett az ajka, és újra suttogta: „Úgy fázom… kérem, adjon egy kis zsemlét, kisasszony…”
Felmondtam a szolgálatot. A padlóra rogytam, ugyanarra a márványpadlóra, amire annyira büszke voltam, az üveg erődítménybe, amit azért építettem, hogy elfelejtsem a múltamat. És ott, térden állva, néztem a nőre, aki mindent adott nekem, aki megmentette az életemet, akit otthagytam rothadni az utcán. Alejandro teljes megvetéssel nézett rám, mintha felfedné az utolsó és legsötétebb titkot, ami arra kényszerítene, hogy kegyelemért könyörögjek… fogalmuk sincs, mi fog történni.
3. RÉSZ
Alejandro nem mozdult, hogy segítsen. Az ajtófélfának támaszkodva állt, és olyan hidegséggel nézett rám, amitől a csontjaimig megdermedtem. Nem vigasztalt, nem mondta, hogy „Figyelmeztettelek”. Csak várt. Rosa néni megbotlott, és elkezdett rogyadozni, a lábai megroggyantak. Alejandro megfogta a vállát, és gyengéden leültette a párnázott padra a bejáratnál. Az idős asszony a kabátjába kapaszkodott, és csendben zokogni kezdett, mint egy ijedt gyerek, mígnem az álla a mellkasára esett, és úgy tűnt, ott helyben elaludt, kimerülten.
Nem tudtam mozdulni. Az agyam újra meg újra ugyanazt a mondatot ismételgette, a halántékomban dübörgött: Róza néni vagyok. Ez a koldusasszony az én Róza nénim.
Ugyanaz a Rosa néni, aki zálogba adta a 14 karátos arany fülbevalóit, egyetlen kincsét, hogy kifizesse az egyetemi tandíjamat. Ugyanaz a Rosa néni, aki vanília atole-t készített nekem, amikor fájt a torkom. Ugyanaz a Rosa néni, aki a buszpályaudvaron, amikor elindultam, hogy gazdag lányként éljem az életemet az új barátaimmal, átölelt a kopott kabátjával, és azt mondta: „Csak hívj fel néha-néha, lányom. Nem kérek többet. Csak egy kis hívást, hogy halljam a hangod.”
Felnéztem a férjemre, az arcom könnyektől ázott.
– Tudtad… – suttogtam elcsukló hangon. – Tudtad, hogy ki vagyok. Szándékosan tetted.
Alejandro lassan bólintott.
A ház halálos csendbe borult. Kint felgyulladtak az automatikus kerti lámpák, sárgás fénysugarat vetve, amely beáramlott az ablakon, és közvetlenül Rosa néni rongyos cipőjére esett, megvilágítva a fűző nélküli csizmát és a levált talp alól kikandikáló sápadt, görbe lábujjakat. A kezemmel eltakartam az arcomat, és sírni kezdtem, ahogy a nyomorultak szoktak: fuldokolva, kétségbeesetten kapkodva a levegőt, mélységes undortól remegve, nem iránta, hanem magam iránt.
