1. RÉSZ

–Ez a mező üres, mert tökéletesen tükrözi, hogy ki vagy nőként: semmi.

Mauricio Salgado ezeket a szavakat guadalajarai logisztikai cégének közel harminc alkalmazottja előtt mondta ki, éppen nyolcadik házassági évfordulójának napján.

Lucía mozdulatlanul állt, kezében a hatalmas fehér dobozzal. Néhány másodperccel azelőtt még azt hitte, hogy az arany masni meglepetést rejt. Most már értette, miért mosolygott Karla Mendoza, az operatív igazgatóhelyettes Mauricio mögött.

– Mi a baj? – folytatta. – Ékszereket vártál? Legalább a doboz jó valamire. Még fiút sem tudtál nekem adni.

Ezúttal senki sem nevetett.

Lucía érezte, hogy ég az arca. Évekig kellett elviselnie az orvosi konzultációkat, kezeléseket, Mauricio családjának kellemetlen kérdéseit és a megjegyzéseket, amelyek végül mindig az ő hibáztatásával végződtek.

Azt senki sem tudta, hogy Lucía még aznap reggel olyan orvosi eredményeket kapott, amelyek mindent megváltoztathatnak.

És úgy döntött, hogy megmenti őket, hogy négyszemközt beszélhessen a férjével.

Nem sikerült neki megcsinálni.

Lassan becsukta a dobozt, kivett egy papírlapot a nyomtatóból, és írt rá néhány sort.

– Most mit csinálsz? – kérdezte Mauricio.

Lucía aláírta.

– Lemondok.

A csend azonnal beállt.

Ő volt a Salgado Logística legjobb tárgyalópartnere az ügyfeleknél. Megmentette azokat a szerződéseket, amelyeket Mauricio már leírt, kijavította azokat a hibákat, amelyek milliókba kerülhettek volna, és hétvégén is dolgozott anélkül, hogy valaha is a tulajdonos feleségeként szerzett státuszát használta volna fel privilégiumok megszerzésére.

De aznap két zsákba összepakolta a holmiját, és hátra sem nézve távozott.

Karla megvárta, míg becsukódik az ajtó.

– Végre – mormolta.

Mauricio rápillantott.

– Még nem váltunk el.

– Nos, akkor sietned kellene – felelte, diszkréten megérintve a hasát. – Mert a babánk nem fog örökké várni.

Ha ezek a szavak hallják, Lucia teljesen összetörte volna.

De abban a pillanatban teherautóval tartott a kis szobába, amit nemrég bérelt ki egy bérházban az Atlasz negyedben.

Miközben áthajtott a forgalomban, hívást kapott az apjától.

Don Ernesto egyedül élt Tepatitlán közelében. Felesége halála óta egészségi állapota romlott, és az orvosok olyan műtétet javasoltak, amelyet már nem lehetett tovább halogatni.

– Ne aggódj, lányom – mondta. – Még egy kicsit kibírom.

Lucia szorosan becsukta a szemét.

Kevés pénze volt, épp akkor veszítette el az állását, és tökéletesen tudta, hogy Mauricio sok ajtót bezárhatna Jalisco logisztikai szektorában.

Ennek ellenére megígérte, hogy beszerzi a gyógyszert.

Azon az estén Mauricio visszatért a lakásba, meggyőződéssel, hogy Luciát bűnbánónak fogja találni.

Nem volt ott.

A szekrény üres volt.

Csak a fehér doboz maradt az asztalon aznap reggelről.

Mauricio már éppen ki akarta dobni, amikor meglátott egy borítékot a díszpapír alatt.

Felismerte annak a klinikának a logóját, ahol mindketten termékenységi teszteken estek át.

Kinyitotta.

Egyszer elolvasta.

Aztán egy másik.

Az arca elvesztette a színét.

Tanulmányok kimutatták, hogy Lucíának nincsenek olyan rendellenességei, amelyek megakadályoznák a terhességet. Ezzel szemben Maurición elvégzett számos vizsgálat súlyos férfi betegséget igazolt, amely rendkívül valószínűtlenné tette a természetes úton történő teherbeesést.

Lucía már előbb tudta az eredményt, mint ő.

És hallgatott, hogy ne szégyellje meg.

Mauriciónak hirtelen eszébe jutott Karla.

A terhessége.

Az ő szavai.

„A mi babánk.”

A férfi lassan leült.

Most először értette meg, hogy talán már hónapok óta valaki más fiát ünnepli.

De a legrosszabb még hátra volt.

Mert miközben ő ezeket az eredményeket nézte, Karla telefonon beszélt egy férfival, akit „Daniel”-ként mentett el.

– Nyugi – mondta nevetve. – Mauricio még mindig azt hiszi, hogy a gyerek az övé. Amint ráveszem, hogy aláírja a fennmaradó papírokat, elvesszük a pénzét és eltűnünk.

És Mauricio még mindig nem tudta, hogy ez a hazugság csak a terv része.

El sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni…

2. RÉSZ

Mauricio nem szállt szembe Karlával.

Úgy döntött, hogy megfigyeli a lányt.

A következő napokban elkezdte átnézni a korábban aláírt pénzügyi tranzakciókat, belső e-maileket és szerződéseket, amelyeket szinte olvasás nélkül írt alá, mert megbízott benne. Hamarosan furcsa átutalásokra bukkant, amelyek olyan beszállító cégekhez kapcsolódtak, amelyeket nem ismert fel.

Eközben Lucia munkát keresett.

Gyakorlatilag ugyanazt a választ kapta három különböző cégtől.

– Kiváló a tapasztalatod, de vannak veled kapcsolatos bonyolult megjegyzések is.

A negyedik interjún a HR-vezető végül bevallotta.

Mauricio hagyta, hogy elterjedjen a pletyka, miszerint Lucía pénzt sikkasztott a Salgado Logisticától, és a feljelentést csak azért kerülte el, mert állítólag visszaadta, amit ellopott.

Lucia dühösen remegve távozott.

Már csak egyetlen cég maradt, amelyhez soha nem gondolta volna, hogy fordul: a Rivera Transporte Integral, a férje fő versenytársa.

A rendező, Esteban Rivera személyesen fogadta őt.

– Évek óta ismerem Mauriciót – mondta, miután meghallgatta. – Azt is tudom, hogyan pusztít el mindenkit, aki már nem hasznos számára.

A pletykák miatt még nem alkalmazhatta vezetőnek, de felajánlotta neki a cég történeti archívumának rendszerezését.

Lúcia egyetértett.

Fizetnie kellett a lakbért, apja gyógyszerét, és bármilyen munka jobb volt, mint Mauriciótól függeni.

Egy héttel később, miközben egy raktárban felejtett dobozokat ellenőrizett, valami furcsát talált.

Tíz évvel ezelőtt Mauricio és Esteban még társak voltak.

Aztán felmerült egy állítólagos számviteli csalás. Estebant megvádolták, kizárták a vállalkozásból, és Mauricio végül szinte az összes ügyfelet irányította.