Nem kellett tovább faggatnom őt.

Csak egy dolog hiányzott.

Hogy megtudjam, mennyit tud az anyósom.

A következő szombaton korán érkeztem a lakásába.

Miközben zöldségeket vágtunk, megkérdeztem:

– Anya, mióta tudsz Rodrigóról és Valeriáról?

A kés mozgása megállt.

Teresának több másodpercbe telt, mire válaszolt.

– Nem tudom pontosan, mikor kezdődött.

Ez már egy vallomás volt.

– Mióta tudod ezt?

Lesütötte a tekintetét.

– Körülbelül hat hónapja.

Éreztem, hogy valami eltörik bennem, de igyekeztem nyugodt maradni a hangomban.

– Tudta, hogy Rodrigo több mint száznegyvenezer pesót utalt át Önnek?

Aztán mégis rám nézett.

Nem tudtam.

Elmagyaráztam neki, hogy a pénz egy része a házastársi számlánkról származik.

Aztán megkérdeztem:

– Csak egy dolgot szeretnék tudni. Melyik oldalon állsz?

Terézia mély lélegzetet vett.

–Mariana, ne csináld ezt nagyobbnak, mint amilyen. A lényeg az, hogy a család ne essen szét.

Mosolyogtam.

– A családom már így is tönkrement. Csak senki sem tartotta szükségesnek, hogy figyelmeztessen.

Sírás nélkül hagytam el a konyhát.

Most először értettem meg valamit: Teresa inkább a titkot akarta óvni, mint engem.

Azon a héten minden nyugtát, minden átutalást és minden számlát elintéztem. Aztán elmentem Natáliához, egykori egyetemi évfolyamtársamhoz, aki most családjogi ügyvédként dolgozik.

Majdnem egy órán át mindent ellenőrzött.

—A közös pénznek azt a részét, amelyet a beleegyezésed nélkül használtak fel, követelheted.

– És a házasság?

Natália rám nézett.

– Ez rajtad múlik.

– Már döntöttem.

Előkészítette a dokumentumokat.

Három nappal később Teresa írt nekem:

„Gyere korán szombaton. Családként kell beszélnünk.”

Csak annyit válaszoltam:

“Igen.”

Mert nekem is beszélnem kellett.

De nem vele.

Alejandro azon a szombaton tért vissza az útjáról.

És ezúttal mindenki ugyanannál az asztalnál ült volna.

3. RÉSZ

Délután öt óra előtt érkeztem Teresához.

A táskámban egy mappát vittem, benne számlakivonatokkal, fényképekkel, nyugtákkal és Natalia által elkészített dokumentumokkal.

Az anyósom idegesen üdvözölt.

– Mariana, mielőtt a többiek megérkeznek, szeretnék kérdezni valamit.

-Mondd el.

– Ne csinálj jelenetet. Rodrigo sajnálja. Valeria is nagyon ideges. Meg tudjuk ezt oldani egymás között.

Néhány másodpercig néztem rá.

– Ezt csináljátok már hat hónapja, ugye? Magatok között próbáljátok megoldani.

Terézia lesütötte a szemét.

Alejandro fél hatkor érkezett.

Fáradtnak tűnt az úttól, de amikor meglátott, elmosolyodott.

– Te is korán jöttél?

-Igen.

Bűntudatom volt miatta.

Nem azért, mert bármit is okoztam volna, hanem mert tudtam, hogy kevesebb mint egy óra múlva az ő élete is meg fog változni.

Valeria később Camilával jelent meg.

Amikor meglátott, megkeményedett az arca.

Rodrigo volt az utolsó.

Telefonon beszélt, de amikor meglátta Alejandrót a nappaliban ülni, egy pillanatra mozdulatlanul állt.

Minimális volt.

Elég.

Leültünk vacsorázni.

Teresa túl sokat beszélt, próbálta kitölteni a csendet.

Alejandro mesélt nekünk valamit a monterreyi útjáról. Valeria alig nyúlt az ételhez. Rodrigo a tányérját nézte.

Figyeltem őket.

Aztán történt valami apróság.

Alejandro felszolgált egy kis húst a felesége tányérján.

– Egyél, Vale. Alig kóstoltál valamit.

Valéria halványan elmosolyodott.

Rodrigo felnézett.

Megfeszült az állkapcsa.

Abban a pillanatban megértettem, hogy már nincs szükségem romantikus vallomásra ahhoz, hogy tudjam, ez olyan határokat lép át, amelyeket soha nem lett volna szabad.

Ott hagytam az evőeszközeimet.

A hang azonnal megfordulásra késztette Teresát.

-Mi történik?

Alejandróra néztem.

– El kell mondanom neked valamit.

Rodrigo felemelte a fejét.

—Mariana.

Nem foglalkoztam vele.

– Valeriához és Rodrigóhoz van köze.

A sógornőm arcáról eltűnt a szín.

Terézia felállt.

– Marianna, elég volt ebből!

Alejandro zavartan nézett rám.

-Mi történik?

Elővettem a mappát.

–Rodrigo már majdnem két éve utal pénzt Valeriának.

Letettem a bankszámlakivonatokat az asztalra.

Alejandro elvette az első lapot.

Aztán a második.

Aztán a harmadik.

Lassan megváltozott az arckifejezése.

– Száznegyvenháromezer peso?

Senki sem válaszolt.

-Mert?

Rodrigo végre megszólalt.

– Alejandro, hadd magyarázzam el.

– Megkérdeztem, hogy miért.

– Nehéz időszakon ment keresztül.

Alejandro szárazon felnevetett.

– A feleségem nehéz időszakon ment keresztül, és úgy döntött, hogy elmeséli neked, de nekem nem?

Valéria sírni kezdett.

– Nem így volt.

Letettem az ékszerbolt blokkjának fényképét az asztalra.

– Van még ez is.

Alejandro ránézett.

– Egy karkötő?

Aztán a felesége csuklójára nézett.

Valeria ösztönösen elrejtette a kezét.

Ez a lépés rosszabb volt, mint bármilyen magyarázat.

– Ő adta neked?

– Alejandro…

– Feltettem neked egy kérdést.

-Igen.

A hang alig hallható volt.

Rodrigo felállt.

– Semmi sem történt közöttünk.

Alejandro felemelte a kezét.

– Még nem kérdeztem tőled semmit.

Terézia közbelépett.

–Határozottan kicsúszott a kezünkből az irányítás. Rodrigo segíteni akart…

Alejandro az anyjához fordult.

– Tudtad?

Nem válaszolt.

– Anya, tudtad?

– Már néhány hónapja.

Alejandro lehunyta a szemét.

Amikor újra kinyitotta őket, egészen más embernek tűnt.

A feleségére nézett.

Megyünk.

Valeria könyörögni kezdett neki, hogy hallgasson rá.

Nem sikított.

Csak felkapta a kocsikulcsait, megvárta, míg a lány felveszi Camilát, és elment.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, rám nézett.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

Nem éreztem elégedettséget.

Csak szomorúság.

Amikor becsukódott az ajtó, csak Teresa, Rodrigo és én maradtunk.

A férjem lassan leült.

Muszáj volt ezt mindenki előtt megtenni?

Hitetlenkedve néztem rá.