Diego megalázottan összeszorította az állkapcsát. De mielőtt bármi kifogással előállhatott volna, Dr. Salinas felemelte a kezét, és teljes csendet követelt, mivel a nő tekintete még mindig az ultrahangos képernyőre szegeződött. Arcán a komolyságot meglepetés váltotta fel.

– Várjon egy pillanatot… – mormolta a specialista, miközben a jelátalakítót Laura hasa fölé vitte. – Van itt egy másik terhességi zsák is.

Laura úgy érezte, hogy teljesen eláll a lélegzete.

„Még egy?” – suttogta, miközben könnyek gyűltek a szemébe.

A képernyőn egy második lüktető pont vált láthatóvá a félhomályban. Aztán a hangrendszer két szívdobbanás visszhangjával töltötte be a kis szobát. Erős. Gyors. Tele élettel.

– Ketten vannak, Laura asszony – jelentette be az orvos együttérző mosollyal. – Ikerterhességről van szó.

Laura zokogásban tört ki, arcát a kezébe temette. Nem csak egy baba volt, hanem kettő. Két apró élet kapaszkodott a méhébe, miközben a külvilág, beleértve a saját férjét is, sértésekkel halmozta el és szidalmazta. Diego egy műanyag székbe rogyott a fal mellett, mintha baltával vágták volna le a lábait. Paola undor, düh és rettegés keverékével meredt rá, miközben rájött, mekkora problémába keveredett.

Az orvos Diegohoz fordult, és kifogástalan tekintéllyel parancsot adott neki:

– Uram, ha azért jött ide, hogy még jobban felbosszantsa a betegemet, kérem, azonnal távozzon.

„A páciensem.” Hetek óta tartó rémálom óta először valaki Laurát védte. Diego, sápadtan, mint a szellem, megpróbált odamenni a vizsgálóasztalhoz.

– Laura, kérlek, beszélnünk kell…

– Nem – vágott közbe élesen a nő, miközben egy törölközővel letörölte a hasáról a gélt, és méltóságteljesen megigazította a ruháját. – Semmi megbeszélnivalónk nincs. Sem itt, és főleg nem a szeretőd előtt.

Laura Paolára szegezte tekintetét, aki próbált összezsugorodni egy sarokban.

– Nagyon jól tudtad, hogy nős – mondta Laura határozottan. – Tudtad, hogy terhes vagyok, mégis volt képed idejönni ebbe az irodába és kigúnyolni a fájdalmamat. Ne játssz áldozatot!

Diego ismét könyörgött, de Laura fogta a két frissen nyomtatott ultrahangképet, acélpajzsként szorította a mellkasához, és felemelt fejjel elhagyta a rendelőt. A klinika folyosóján Diego kétségbeesetten utánafutott, megígérve, hogy DNS-tesztet csináltat, lefújja a válási eljárást, és tisztázza az egész félreértést.

– Ne keverd össze a dolgok megjavítását azzal, hogy visszajössz hozzám, Diego – figyelmeztette Laura, mielőtt a lift fémajtaja becsukódott volna, őt pedig maga mögött hagyta volna.

Amikor hazaért, Laura bezárta az ajtót, és egyetlen üzenetet küldött anyjának az ultrahangfotóval: „Ketten vannak.”

Doña Martha, az édesanyja, egy rendíthetetlen jellemű mexikói nő, még aznap délután megérkezett. Miután meghallgatta a megaláztatás teljes történetét, forró teát készített neki, és három létfontosságú utasítást adott neki: egyen jól, pihenjen, és azonnal vegye fel a kapcsolatot egy kérlelhetetlen ügyvéddel.

A következő napok purgatóriummá váltak Diego számára. Az első napon tízszer hívta Laurát, majd a következőn hússzor. Üzeneteket küldött neki, melyekben bocsánatért könyörgött. Még Doña Rosa, az anyósa is, aki hetekkel korábban úgy bánt vele, mint a szeméttel, megjelent a bejárati ajtóban egy csokor fehér rózsával, krokodilkönnyeket hullatva.

– Laura, gyermekem, ez egy szörnyű félreértés volt – nyöszörögte a nő a kapu túloldaláról. – Kérlek, ők az unokáim.

– Két héttel ezelőtt még undorító folt voltál a hasamon, asszonyom – felelte Laura hidegen. – Tanulok a kegyetlenségedből. – És bevágta az orra előtt a faajtót.

Az ikerterhesség minden volt, csak nem könnyű. A 28. héten Laurának komplikációk léptek fel, és az orvos szinte teljes ágynyugalmat rendelt el. Ügyvédje, Irene, a bíróságon kritizálta Diego védőcsapatát, biztosítva, hogy a házhoz senki ne nyúljon, és tisztességes tartásdíjat biztosítva neki az eljárás alatti védelme érdekében. Paola eközben beperelte Diegót, mert a férfi kölcsönkért tőle pénzt azzal a hamis ígérettel, hogy hamarosan elveszi Laura házát, és együtt fognak ott lakni. A környékbeli karma gyorsan cselekedett; a szomszédok, akik korábban könyörtelenül kritizálták, most szégyenkezve elfordították a tekintetüket, és úgy bántak Diegóval, mint a mindig is gonosztevővel.

A terhesség 36. hetében beteljesedett a csoda. Megszületett Nicolás és Emilia. Két aprócska harcos, ráncos, de tele erővel és vitalitással.

Diego órákat töltött a szülészet előtt várakozva. Amikor Laura végre beengedte, lassan a kétszemélyes kiságy felé sétált. Gyermekeit látva könnyek patakokban folytak az arcán, megtörve saját döntéseinek súlyától.

– Tökéletesek, Laura – mormolta elcsukló hangon. – Esküszöm, megoldjuk ezt. Egy család vagyunk…

Laura a kórházi ágyából nézett rá, fizikailag kimerülten, de lélekben legyőzhetetlenül.

– Nicolás és Emilia szülei vagyunk – javította ki, neheztelés, de egy csepp szeretet nélkül nézve rá. – Ez hatalmas dolog, Diego. Ez egy életre szóló felelősség. De te és én már nem vagyunk házasok. És soha többé nem is leszünk.

Hónapokkal azután a nap után, amit Laura a kórházban töltött, a híres DNS-teszt hivatalosan is megerősítette azt, amit Laura teste mindig is tudott. Diegónak meg kellett tanulnia lenyelni a büszkeségét, kicserélni a piszkos pelenkákat, és pontosan megérkezni a háromhetes látogatásaira. Egyedül kellett megküzdenie az örök megbánással, amiért határtalan arroganciájával lerombolta saját otthonát.