–Volt életem. Volt valaki, aki fizetett azért, hogy úgy tűnjön, mintha neked is lenne.

Mauricio megpróbálta megfogni a karját, de Diego előrelépett.

– Ne érj hozzá.

Marianna felemelte a kezét.

– Nincs rá szükség. Elmegyek, mert akarok.

Elővette a gyűrűt, és a házkulcsok mellé tette.

– Ma beszélek egy ügyvéddel.

– Túlzásba viszed a pénzt.

Marianna megrázta a fejét.

– Nem tizennégyezer, huszonegyezer vagy százhúszezer pesóért megyek el. Azért megyek el, mert valahányszor probléma adódott, meg kellett oldanom. És valahányszor pénz volt, úgy érezted, jogod van elosztani.

– Csak segíteni akartam a nővéremnek.

– Bárki lehet nagylelkű mások pénzével.

Mauricio kinyitotta a száját, de nem talált választ.

Marianna elment.

A liftben remegni kezdtek a lábai. Nem a megbánástól. A kimerültségtől. Hat évnyi nyugta, kifogás, kölcsön, ígéret és hallgatás cipelése mintha hirtelen a térdében sűrődne.

Diego lement vele a földszintre.

Hová mész?

– Kibéreltem egy műtermet egy hónapra. Majd meglátom, mi lesz utána.

– Maradhatsz velem és Anával.

– Köszönöm. Egy kis időre egyedül kell lennem.

Diego bólintott.

– Akkor elviszlek.

– És ő?

–Ő akart lenni a főnök. Azzal kellene kezdenie, hogy gondoskodik magáról.

Az út során Mauricio tizenegyszer telefonált.

Marianna nem válaszolt.

A tizenkettedik hívás Karla telefonjáról érkezett.

Ezúttal válaszolt is.

-Mit akarsz?

– Mariana, ez kicsúszott az irányítás alól – mondta Karla, és a hangneme egészen más volt, mint az előző este. – Mauricio kétségbeesett. Azt mondja, mindenben letiltottad.

– Semmit sem blokkoltam tőle.

– De házasok. Nem hagyhatod ott pénz nélkül.

– Pénz nélkül maradt.

– A gyerekeim nem hibásak.

– Soha nem volt nekik. De anyagilag nem is az én felelősségem.

Karla hallgatott.

– Szóval, nem fogod befejezni az iskolát?

Marianna majdnem felnevetett.

-Nem.

– Milyen hideg van nálad.

– Talán. De tegnap este az asztalomnál ültél, miközben a bátyád azt mondta, hogy ismerkedjek meg a helyemben. Nem hallottam, hogy kijavítottad volna.

Karla letette a telefont.

Ugyanazon a délutánon Elena, Mauricio édesanyja is felhívott.

„Egy feleség nem hagyja el a férjét, amikor az nehéz időszakon megy keresztül” – vágott vissza.

Mariana már majdnem letette a telefont, de úgy döntött, csak egyszer válaszol.

– A fiad a vésztartalékot egy perre költötte, tartozott az autóra, olyan pénzt ígért, amije nem volt, és megalázott Karla előtt. Ma a teljes fizetését átutalta, hogy betartsa azt az ígéretet, amit anélkül tett, hogy megkérdezte volna velem.

Kínos csend támadt a túloldalon.

– De meg kellett volna beszélnetek.

–Beszéltünk róla. Azt mondta, tudnom kell, hol a helyem.

Elenának több másodpercbe telt, mire válaszolt.

– Mauricio mindig is nagyon büszke volt.

– A büszkeség nem jogosít fel arra, hogy más munkáját irányítsd.

Mariana nem kérte meg a nőt, hogy válasszon egy oldalt. Nem is akarta, hogy egyetértsen vele. Egyszerűen csak meg akart szabadulni attól a tehertől, hogy Mauriciót egy „hideg” feleség áldozataként ábrázolja.

„Nem akarok senkivel veszekedni” – tette hozzá. „Csak abba akarom hagyni egy olyan élet finanszírozását, ahol a véleményem kevesebbet ér, mint a fizetésem.”

Elena soha többé nem hívta fel.

A következő napokban Mauricio az arroganciából a könyörgésbe csapott át.

Először dühös üzeneteket küldött:

„Ez bántalmazás.”

„Ellopod, ami a családé.”

„Meg fogod bánni ezt.”

Aztán jöttek az érzelmes üzenetek: útifotók, hangfelvételek az esküvőjükről, terápia, vacsorák és változások ígéretei.

A negyedik napon megérkezett az üzenet, amire Mariana várt.

„8000-re van szükségem, hogy kifizessem a hitelkártyámat. Különben kamatot számítanak fel. Csak add kölcsön.”

Nem válaszolt.

Mauricio megpróbált pénzt kérni Karlától, de a nő és a férje azt mondták, hogy nem tudnak segíteni, mert a vállalkozásuk pénzforgalma már így is veszélyben van. A 14 500 pesót, amit Karlának átutaltak, már felhasználták a regisztrációs díj egy részére, amelyet végül nem térítettek vissza.

Diego a műhelyben tartotta az autót.

Mauricio végül az új öltönyt online adta el, kevesebb mint a feléért, mint amennyit fizetett. Ebből fedezte a javítás egy részét, és megígérte, hogy a fennmaradó összeget két részletben fizeti ki.

Az irónia nem maradt észrevétlen Mariana számára, amikor Diego elküldte neki a hirdetés fotóját.

„Prémium öltöny, csak egyszer viseltem.”

Ránézett a képre, és arra gondolt, hogy tökéletesen összefoglalja Mauriciót: kifogástalan megjelenés, lejárt számlák.

Két héttel később Mariana Diego kíséretében visszatért a lakásba, hogy összeszedje a többi holmiját.

A csövet még mindig ideiglenesen javították egy olcsó bilinccsel. A pulton gyorséttermi dobozok, az ajtó mellett pedig bontatlan blokkok hevertek.

Mauricio tíz évvel idősebbnek látszott.

– Nézd csak, hogy van minden, mióta elmentél – mondta.

Marianna körülnézett a szobában.

– Nem. Nézd, milyen volt minden azelőtt. Csak abbahagytam a titkolózást.

Leült.

–Van egy projektem. Na, ez jó. Két hónap múlva jobban leszek.

-Remélhetőleg.

– Akkor ezt még meg tudjuk oldani.

– Az, hogy jól mennek a dolgaid, nem változtat azon, ahogyan velem bántál.

– Stresszes voltam.

–Fösvénynek nevezett, amiért arra kért minket, hogy fizessük ki a házat, mielőtt a húgod luxuscikkjeit finanszíroznánk.

– Ők a családom.

– És én voltam a feleséged.

Mauricio lesütötte a tekintetét.

Most először nem volt valami jó szövege.