Aztán a jogi csapatom felfedezett valamit, amitől az ügy szinte irgalmasnak tűnt.”

Letette a fekete mappát az erkélyasztalra.

Egy piros biztonsági pecsét húzódott át a szélén.

„Mi ez?”

„A férje megkereste az egyik cégemet befektetéssel kapcsolatban.

Ingatlant ajánlott fel fedezetként.

„Nincsenek befektetési célú ingatlanjaink.”

– Nem – mondta Lorenzo.

„Saját tulajdonodban van az ingatlan.”

A nagymamám barna homokkő háza.

Az otthon, amit rám hagyott, mielőtt feleségül vettem Adriant.

Összeszorult a gyomrom.

„Nem nyúlhat hozzá.”

„Dokumentumokat nyújtott be, amelyekben azt állította, hogy meghatalmazást adott neki.”

„Soha nem írtam alá semmit.”

„Tudom.”

Az üvegajtón keresztül láttam, hogy Lorenzo ügyvédje minket figyel.

Mellette állt a cég biztonsági igazgatója és egy ősz hajú férfi, akit felismertem a pénzügyi bűnözéssel foglalkozó osztályról.

Ez nem együttérzés volt.

Ez egy műtét volt.

Lorenzo felém fordította a mappát, de az egyik kezét rajta tartotta.

„A kölcsön finanszírozása éjfélkor várható.

A pénz egy Adrian és a lakásban várakozó nő nevére bejegyzett cégbe kerülne.”

Megint rezegni kezdett a telefonom.

„Ne várjon. Ez az ügyfél egy rémálom.”

Lorenzo a vállam fölött olvasta fel az üzenetet.

Arckifejezése mozdulatlanná vált.

„Azt hiszi, túl lojális vagy ahhoz, hogy megkérdőjelezd őt” – mondta.

„Azt hiszi, hogy hülye vagyok.”

„Nem. Az kevésbé lenne sértő.”

Tudja, hogy intelligens vagy.

Azt hiszi, hogy arra nevelt, hogy kételkedj magadban.

Valami bennem abbahagyta a remegést.

„Mi történik, ha kinyitom a mappát?”

„Mindent látsz.”

– És Adrian?

Lorenzo az órájára nézett.

„Már úton van ide.”

Mereven bámultam rá.

Lorenzo a bálterem felé biccentett, ahol a zenészek abbahagyták a játékot.

„Felajánlottam neki a befektetést, amiért már régóta könyörög.

Azt hiszi, azért jön, hogy aláírja a végleges megállapodást.

A lift csilingelt a bálterem ajtaja mögött.

Minden fej odafordult.

Adrian lépett be legjobb sötétkék öltönyében, úgy mosolygott, mint aki azt hiszi, hogy a karácsony vagyont hozott neki.

Egy ezüstruhás nő sétált mellette.

A keze a háta derekán pihent.

Aztán meglátott engem.

Kifutott a szín az arcából.

Feltörtem a piros pecsétet és kinyitottam Lorenzo mappáját.

Az első oldalon nem volt fénykép az esetről.

Egy közjegyző által hitelesített meghatalmazás volt, amelyen hamisított aláírásom volt.

Adrian mosolya eltűnt, amikor meglátta a nevem alatti hamisított aláírást.

A mellette álló nő elhúzódott.

„Azt mondtad, Isabella jóváhagyta a kölcsönt.”

– Úgy volt – csattant fel Adrian.

Aztán rám nézett.

„Mondd meg nekik, Issa. Az ember elfelejti a papírmunkát, amikor stresszes.”

Néhány vendég lesütötte a szemét.

Mások nyíltan bámultak.

Lapoztam.

Voltak fényképek, amelyeken Adrian belép a lakásba, banki átutalások a közös számlánkról, és üzenetek, amelyekben a barna kőházamat úgy írták le, mint „a régi házat, amiért soha nem fog harcolni”.

Lorenzo ügyvédje letett egy felvevőt az asztalra.

„A finanszírozási felhívást fenntartjuk” – mondta.

„Gondosan válaszd meg a következő szavaidat.”

Adrian túl hangosan nevetett.

„Ez egy házassági félreértés.”

– Nem – mondtam.

„Ez hamisítás.”

A pénzügyi bűnözéssel foglalkozó nyomozó előrelépett, de Lorenzo felemelte az egyik ujját.

„Még nem.”

Az ezüstruhás nőhöz fordult, és megkérdezte:

„El szeretnéd mondani Isabellának, hogy mit ígért neked Adrian, hogy éjfél után fog megtörténni?”

Szeme megtelt pánikkal.

Aztán benyúlt a táskájába, és elővett egy második telefont.

Letette a telefont az asztalra.

– Mindent megmentettem – suttogta.

Adrian odalépett hozzá.

– Claire, ne csináld!

Összerezzent.

Ennyi volt az egész.

A szoba elcsendesedett.

Ránéztem a telefonra.

„Ki az a Claire?”

A nő nyelt egyet.

„Claire Mercer.”

Adrian lehunyta a szemét.

Lorenzo ügyvédje felvette a telefont, és csatlakoztatta a felvevőhöz.

Claire hangja hallatszott a bálterem hangszóróiból.

Adrian hangja követte.

„Miután a kölcsönt rendezik, Isabella csak akkor fogja megtudni, mi történt, amikor már túl késő lesz.”

Mormogás futott végig a szobán.

Aztán egy újabb felvétel.

„Megkapod a lakást.”

Claire hangja megkérdezte: „És a feleséged?”

„Meg fogja kapni a házat. Csak ki kell költöznie onnan.”

Valaki mögöttem azt suttogta: „Jaj, Istenem!”

Nem mozdultam.

Nem tudtam.

A nőnek, akit a férjem viszonypartnerének gondoltam, könnyek folytak az arcán.

– Azt mondta, kegyetlen vagy – mondta. – Azt mondta, hogy te irányítod a pénzét, és csapdába ejted.

Ránéztem Adrianra.

Nem tudott a szemembe nézni.

„Azt mondta, hogy a barna homokkő gyakorlatilag az övé, mert meghatalmazást adott neki.”

„Soha nem tettem.”

„Most már tudom.”

Feloldott egy újabb üzenetet.

Több tucatnyian voltak.

Adrian elküldte neki a jogosítványom másolatát, az aláírásomat régi dokumentumokon, fényképeket a barna homokkőből készült házról, sőt még egy listát is a bútorokról, amelyeket eladni tervezett.

Elfagytak a kezeim.

Nem csak egyszerűen csalt.

Ő tervezte meg az eltűnésemet az életemből.

Lorenzo hangja halk volt.

– Izabella, van még valami.

Ránéztem.

A mappa utolsó oldala felé biccentett.

Megfordítottam.

Ez egy bankszámlakivonat volt.

A nevem kiemelve volt.

Adriáné is az volt.

De a közös számlánk alatt egy sor olyan átutalás volt, amit nem ismertem fel.

Ezrek.

Aztán tízezrek.

Hónapok óta eltűnt a pénz.

A számokat bámultam.

„Azt hittem, a felújításra spórolunk.”

Adrian végre megszólalt.

„Vissza akartam tenni.”

Furcsán jött ki a nevetésem.

„Vissza akartad tenni?”

„Volt egy tervem.”

„Mindig van terved.”

Lépett egyet felém.

– Issa, figyelj rám!