1. RÉSZ

–Nem nyaralni jöttél, Daniela. Mivel nem fogsz fizetni a szállásért, minden nap főznöd, takarítanod és rendbe tenned a házat.

Lorena azonnal kimondta a mondatot, amint átléptem a sógorommal bérelt ház küszöbét Puerto Vallartában.

Még a napszemüvegemet sem vettem le.

Még mindig a bőröndömet fogtam, amikor a férjem, Rodrigo, hangosan felnevetett.

– Ne vágj ilyen arcot, drágám. Már csak két hét. Gondolj bele, mennyi pénzt fogunk megspórolni.

Tíz hónapig gyűjtöttem pénzt arra a nyaralásra. Költségelemzőként dolgoztam egy guadalajarai autóalkatrész-cégnél, elfogadtam a túlórákat, lemondtam a felesleges vásárlásokat, sőt, még az elviteles ételrendelést is abbahagytam, hogy majdnem hatvanezer pesót megspóroljak.

A tervünk, legalábbis amiről Rodrigo mesélt, az volt, hogy egy tengerre néző szállodában szállunk meg.

Ezért voltam zavarban, amikor a taxi elhagyta a szálloda zónáját, és egyre mélyebbre kezdett menni a keskeny utcákba és a magánházakba.

„Nem a szállodába megyünk?” – kérdeztem.

Rodrigo látszólag még csak zavarban sem volt.

–Megváltozott a terv. A bátyám megkapta ezt a házat az egész szezonra. Ingyen enged nekünk lakni.

Ingyenes.

Ez a szó húsz perccel később kezdett zavarni.

A ház nagy volt, mégis rendetlenség uralkodott. Ragacsos poharak hevertek a nappaliban, mindenhol homok, a mosogatóban halmokban hevertek a tányérok, és a fürdőszoba is láthatóan napok óta nem volt kitakarítva.

Jorge, Rodrigo bátyja, rövidnadrágban, félmeztelenül, és egy sörrel a kezében fogadott minket.

– Isten hozott a paradicsomban! – mondta. – Itt család vagyunk, szóval nincsenek formaságok.

Lorena megjelent mögötte egy jegyzetfüzettel.

Azt hittem, éttermeket fog ajánlani nekünk.

Hibáztam.

Írtam egy menetrendet.

Reggeli: 8:00.

Takarítás: 10:00.

Hat főre szóló étkezés: 14:30.

Készíts hűtőtáskákat a strandra.

Mossa meg a törölközőket.

Rázza fel a szobákat.

Tiszta fürdőszobák.

– Már egy hete mindent csinálok – magyarázta Lorena. – Ideje pihennem.

Ránéztem.

– És Rodrigo?

Hangosan felnevetett.

–Rodrigo? Jorge-val jött horgászni.

A férjem odajött és átkarolta a vállamat.

– Ne túlozz. Kiválóan tudsz rendszerezni a házban.

-Én is szabadságon vagyok.

– De mi nem egy szállodáért fizetünk – válaszolta, mintha ezzel véget is ért volna minden vita.

Aztán történt valami még rosszabb.

Rodrigo a táskámra mutatott.

– És mivel spóroltunk a szálláson, gondoltam, a megspórolt pénzedből megvehetnénk azt a horgászbotot, amit mutattam. Nagyon jó. Szénszálas.

Néhány másodpercig néztem rá.

– A túlórázással megspórolt pénz?

– Nos, ez nyaralási pénz.

-Pontosan.

– Ó, Daniela, ne kezdd már!

Jorge lelkesen csapott ököllel az asztalra.

– Induljunk azonnal! Ma jók a hullámok.

Lorena elvette a kalapját.

– Hat körül visszajövünk. Főzz valami finomat. Jorge húst akar, a gyerekek pedig tésztát.

– Milyen gyerekek?

– Az unokaöcséim. Mindjárt itt lesznek az anyjukkal. Itt fognak enni.

Többen voltak, mint amennyit mondtak nekem.

Lorena úgy nyújtotta át nekem a jegyzetfüzetet, mintha egy cég kulcsait adná oda.

– Ja, és alig van valami a hűtőben. Vedd meg, amire szükséged van.

Rodrigo már az ajtó felé tartott.

„Használd a kártyámat a mai kiadásokra” – mondta. „Tedd, amit kell, de kérlek, győződj meg róla, hogy minden tiszta és van étel, mire visszaérünk. Nem akarok vitatkozni a testvéremmel.”

– Komolyan mondod?

Megcsókolt a homlokomon.

– Szeretlek. Nyugodj meg.

És maga mögött hagyta a többieket.

Az ablakból láttam, ahogy hárman boldogan beszállnak Jorge autójába.

Senki sem vitte a bőröndömet.

Senki sem kérdezte, hogy akarok-e menni a strandra.

Kinyitottam a hűtőszekrényt.

Volt ott egy fél citrom, három sör, régi salsa és egy doboz gyanúsan szagló bab.

Aztán rezegni kezdett a telefonom.

Rodrigo üzenete volt:

„Köszönöm a megértést. Vigyázz a házra az én kártyámmal. Később visszafizetem.”

Mereven bámultam ezeket a szavakat.

Aztán megnéztem a teendők listáját.

És végül elmosolyodtam.

Mert Rodrigo elkövetett egy apró hibát.

Feleségül vett egy nőt, aki minden nap dolgozott, és kiszámolta, hogy valójában mennyibe kerül minden.

És csak professzionális szolgáltatást kértek tőlem.

El sem tudták képzelni, mit fognak találni, mielőtt visszatérnek.

2. RÉSZ

Az első dolgom az volt, hogy nem fogtam seprűt.

Leültem a teraszra, bekapcsoltam a ventilátort, és elővettem a számítógépemet.

Sürgősségi szolgáltatást nyújtó takarítócégeket kerestem Puerto Vallartában.

Az első nem volt elérhető.

A második, igen.

Amikor elmagyaráztam a ház méretét és állapotát, hatezer-nyolcszáz pesót adtak egy alapos takarításért, négy fővel.

Aztán felhívtam egy catering szolgáltatást.

– Ma nyolc főre van szükségem ételre, hatkor tálalják.

A koordinátor egy modern mexikói menüt kínált nekem: tenger gyümölcsei előételek, kukoricakrémleves, arrachera steak, grillezett hal, zöldségek, tészta a gyerekeknek és desszertek.

Nyolcezer-száz peso.

Tökéletes.

Rodrigo azt mondta: „Tedd, amit tenned kell.”

Még írásos felhatalmazást is adott nekem a kártyája használatára.

De mielőtt megerősítettem volna, úgy döntöttem, írok neki.

„A takarítás és az étkezés mindenkinek drága lesz. Meg tudná erősíteni, hogy fedezhetem-e ezt a kártyájával?”

Három perc múlva válaszolt.

„Igen. Mindegy. Megyünk a tengerpartra. Ne kérdezősködj már mindent.”

Elmentettem a képernyőképet.

Aztán mindkét szolgáltatást megerősítettem.

Egy órával később négy ember érkezett ipari porszívókkal, termékekkel, gőzgépekkel és szerszámosládákkal.

A vezetőnő körbejárta a konyhát, és felvonta a szemöldökét.

– Két hét vakáció van itt?

– Nem én – válaszoltam.

Amíg ők dolgoztak, én megkerestem a töltőmet Rodrigo bőröndjében.