Először is felújítottuk az öntözőrendszert.

Aztán megtisztítottuk az elhagyott földet.

Megjavítottuk a ház tetejét, kifestettük a szobákat, és rendbe hoztuk a kertet, ahol a nagymamám rózsákat ültetett.

A veranda volt az utolsó dolog.

Hónapokig kerültem a hely közelébe menni.

Valahányszor megláttam a lépcsőfokokat, eszembe jutott a földön fekvő testem, a láz, és Teresa hangja, ahogy azt mondja, hogy ez már senkinek sem baja.

Egy nap megkértem Manuelt, hogy távolítsa el a megrongálódott deszkákat.

– Azt akarja, hogy mindent megváltoztassunk, Mariana asszony?

Néhány másodpercig figyeltem a helyet.

– Igen. Új verandát szeretnék. Olyant, amin elfér egy nagy asztal.

– Látogatókat fogadni?

Mosolyogtam.

– Hogy üdvözölhessük azokat, akik itt szeretnének lenni.

Míg az én életem kezdett újjáépülni, Hectoré omladozni kezdett.

Az ügyvéden keresztül tudtam meg, mert az ingatlannal kapcsolatos tárgyalások folyamatosan az irodájába érkeztek.

A vásárló cég követelte az előleg visszafizetését.

Hector megpróbált újabb kölcsönt felvenni, de üzleti problémái megnehezítették a finanszírozás megszerzését.

Végül bezárta kis építőipari cégét, és eladott egy kisteherautót, hogy fedezze a fennálló tartozásait.

Teresának el kellett adnia a járművét és át kellett szerveznie a kiadásait.

Az a nő, aki mindig aranyásónak nevezett, most először nézett szembe annak következményeivel, hogy mások pénzére vágyott.

Azonban ami a legjobban meglepett, az a válóperünk során történt.

Hector megpróbált megtalálni engem családtagjain és ismerősein keresztül.

Azt mondta, hogy megváltoztam, mióta megtudtam, mennyit ér az örökség.

Az anyja egy még rosszabb verziót ismételt meg.

– Mariana arrogánssá vált, mert most már milliói vannak. Szegény fiam hét évig gondoskodott róla, és amikor Mariana elkezdett pénzt keresni, elhagyta.

Először úgy éreztem, nyilvánosan kell válaszolnom.

Meg akartam mutatni az üzeneteket, elmondani, hogyan betegített meg, és megmagyarázni minden hazugságot.

De a válóperes ügyvédem azt tanácsolta, hogy ne csináljak a folyamatból egy veszekedést az egész család előtt.

„Vannak bizonyítékaink, Mariana. Nem kell meggyőznöd azokat, akik inkább Teresának hisznek. A legfontosabb, hogy megvédd magad, és biztonságosan véget vess ennek a házasságnak.”

Követtem a tanácsát.

A válás a megfelelő jogi csatornákon keresztül történt.

Nem volt gyors vagy könnyű, de végül megoldódott.

Nem kellett lemondanom az örökségemről ahhoz, hogy megvásároljam a szabadságomat.

És amikor megerősítést kaptam a folyamatról, sírtam.

Nem azért, mert újra össze akartam jönni Hectorral.

Életem hét évét sírtam végig, amit azzal töltöttem, hogy arra vártam, hogy egy napon engem válasszon az anyja szeszélyei helyett.

Majdnem egy évvel azután a szörnyű délután után a tanya egészen más helynek tűnt.

A fák újra elkezdtek gyümölcsöt teremni.

Egy kis, elhagyatott épületet vendégházzá alakítottak át.

Hétvégenként elkezdtünk látogatókat fogadni, és a birtok termékeiből készült lekvárokat árulni.

A vállalkozás még kicsi volt, de munkát adott a környék számos családjának.

Nem kellett bizonyítanom, hogy nagyszerű üzletasszony vagyok.

Elég volt nekem ahhoz, hogy valami őszinte dolgot építsek.

Egyik reggel kaptam egy e-mailt Hectortól.

A tárgy mező így szólt:

– Beszélnünk kell az örökségről.

Gombót éreztem a gyomromban.

Majdnem egy éve hagyott el, és még mindig úgy használta ezt a szót, mintha a mi magánügyünk lenne.

Üzenetében azt állította, hogy megváltozott.

Azt mondta, hiányzik neki a közös életünk, és hogy Teresa is ki akar békülni velem.

Végül ezt írta:

„Tudom, hogy a ranch most már a te neveden van. Talán leülhetnénk, és megbeszélhetnénk, hogyan tudnánk kihasználni ezt az erőforrást az újrakezdéshez.”

Elküldtem az e-mailt Rafael úrnak.

Miután elemeztem, úgy döntöttem, hogy beleegyezem egy utolsó beszélgetésbe.

Nem azért, mert ki akartam békülni.

Úgy kellett lezárnom azt a fejezetet, hogy Hector szemébe nézek.

Megkértem, hogy jöjjön el a tanyára szombat délután.

Az ügyvédem jelen lenne.

Amikor megérkezett, azonnal felismertem a fekete terepjárót.

Ugyanaz, amit bent hagyott, miközben én segítségért könyörögtem.

Hector fehér ingben és elegáns cipőben jött le.

Egy mappát cipelt a hóna alatt.

De nem egyedül jött.

Teresa megjelent a jármű másik oldalán.

Éreztem, ahogy a szívem a mellkasomban dübörög.

Nem hívtam meg őt.

Volt anyósom megnézte a felújított házat, a kerteket és az új verandát.

Az arckifejezése megváltozott.

„Hűha!” – kiáltotta. „Úgy tűnik, a család pénze elég volt ahhoz, hogy ezt nagyon széppé varázsoljuk.”

Mozdulatlanul maradtam.

– Teresa, ez az ingatlan sosem volt a családod vagyona.

Összeszorította az ajkait.

– Ne kezdd a durvaságoddal. Azért vagyunk itt, hogy felnőttként beszélgessünk.

Hector ideges mosollyal közeledett.

– Marianna, nagyon jól nézel ki.

-Jól vagyok.

— Gyönyörű a ház.

-Köszönöm.

A mezők felé nézett.

– Hallottam, hogy ezek a földek most sokat érnek.

Nem válaszoltam.

Megköszörülte a torkát.

„Nézd, hibákat követtünk el. De azt hiszem, elfelejthetnénk, ami történt. Végül is hét évig voltunk házasok.”

Teréz közbeszólt:

– Különben is, ha a fiam nem lenne, soha nem tanultad volna meg, hogyan kell egy ilyen birtokot kezelni.

Ez a kijelentés annyira abszurd volt, hogy Doña Carmen, aki a bejárat közelében állt, röviden felnevetett.

A volt anyósom felháborodott.

– És mit csinálsz itt?

– A közelben lakom – felelte Carmen. – És azért jöttem, hogy meglátogassam azt a nőt, akit elhagytál.

Hector arca elvesztette a színét.

Abban a pillanatban megérkezett Mr. Rafael az ügyvédemmel.