– És úgy mutasd be, mintha soha nem vettél volna részt benne.

Gabriel jelentős összeget fektetett be a Salcedo Capitalba. Jelenléte elengedhetetlen volt az üzlet lezárásához, mivel cége részben a finanszírozás mögött állt.

De volt valami még ennél is fontosabb.

– Arturo Beltrán hívott ma délután – folytatta –. Tudni akarta, miért nem szerepelsz többé a projekt tanácsadójaként.

– Mit mondtál neki?

– Hogy semmiféle lemondásról nem tudott.

Gábriel állta a tekintetemet.

– A férje biztosította arról, hogy érzelmi problémák miatt döntött úgy, hogy visszavonul.

Akkor értettem meg, miért ragaszkodott annyira Mauricio ahhoz, hogy ne járjak többé az összejövetelekre.

Hónapokig készítettem elő a talajt, hogy instabilnak tűnjek.

Gabriel felhívta az ügyvédjét, és megkérte, hogy értesítse Beltrán jogi csapatát egy lehetséges dokumentum-szabálytalanságról.

Aztán kölcsönadott nekem egy sötétkék kabátot, amit a felesége otthon hagyott.

Feltűztem a hajam és kimentünk.

Nem sokkal nyolc óra után érkeztünk meg a szállodába.

A bejárattól látni lehetett a fényesen kivilágított csarnokot. Fotósok, virágdíszek és egy hatalmas kivetítőn a Salcedo Capital logója látható.

Aztán megláttam őt.

Renata Mauricio mellett állt, és mosolygott a kamerák előtt.

A ruhám.

A nagymamám brossja.

És a férjem keze a dereka körül.

De ami végül összetörte a szívem, az az volt, amikor láttam, hogy az anyósom, Patricia odamegy Renatához, hogy megölelje.

– Most aztán tényleg úgy nézel ki, mint akit a fiam megérdemel – mondta, észre sem véve, hogy pár méterre vagyok tőle.

Gábriel gyengéden megfogta a karomat.

– Ne add meg nekik azt az örömöt, hogy vereséget szenvedve lássák.

Egyenesen a főasztalhoz mentünk.

Arturo Beltrán felállt, amikor felismerte a testvéremet.

– Gabriel, nagyszerű, hogy itt vagy. Épp indulni készültünk.

– Mielőtt bemutatnám nektek, szeretném bemutatni a nővéremet, Marianát, a modellek szerzőjét, amelyeket értékeltünk.

Arturo meglepetten nézett rám.

– Szóval, ki az a hölgy, akinek Mauricio bemutatott engem feleségként?

Mauricio azonnal megjelent.

Az arca elvesztette a színét.

– Mariana, összezavarodtál. Gyere, beszéljünk kint.

– Nem – feleltem. – Beszéljünk itt.

Odalépett, és halkan motyogott:

– Ha jelenetet csinálsz, megbánod.

Gábriel egy lépést tett felénk.

– Már eleget fenyegetted meg.

Arturo megkérte az ügyvédjét, hogy hozza el a műtéttel kapcsolatos aktát.

Rámutattam az átruházási dokumentumra.

– Szeretném, ha az aláírás ellenőrizve lenne. Soha nem engedélyeztem a részvényeim átruházását.

Az ügyvéd kinyitotta a mappát, és átvizsgálta a lapokat.

Aztán egy hang jelent meg mögöttünk.

Renáta volt az.

Abbahagyta a mosolygást.

Úgy nézett a dokumentumra, mintha valami szörnyűséget értett volna meg.

– Beltrán úr – mondta remegő hangon –, mielőtt aláírnám, be kell vallanom valamit.

Mauricio megpróbálta megállítani.

– Renata, fogd be a szád!

De felnézett a befektetőkre.

–Tudom, honnan származik az aláírás. És azt is tudom, mit tett Mauricio, hogy megszerezze.

3. RÉSZ

A Renata szavait követő csend olyan mély volt, hogy még a projektorok zümmögését is hallottam.

Mauricio olyan arckifejezéssel nézett rá, amit még soha ezelőtt nem láttam.

Nem úgy nézett ki, mint aki aggódik amiatt, hogy bántotta a feleségét. Úgy nézett ki, mint aki épp most vesztette el az irányítást egy gondosan megtervezett műtét felett.

– Renata, fogalmad sincs, mit beszélsz – figyelmeztette.

Hátrált egy lépést.

– Igen, tudom, Mauricio. És nem fogok tovább hazudni.

Arturo Beltrán felemelte a kezét, hogy véget vessen a vitának.

– Vidal kisasszony, kérem, legyen egyértelmű.

Renata először a férjemre nézett, majd rám.

– Három héttel ezelőtt Mauricio megkért, hogy keressem meg az eredeti alapító okiratot. Azt mondta, frissítenie kell a dokumentációt az aláíráshoz. Azt is megkért, hogy keressem meg a személyazonosító okmányának másolatát és egy papírlapot Mariana aláírásával.

Borzongást éreztem.

Emlékeztem arra a délutánra, amikor Mauricio megkért, hogy írjak alá néhány dokumentumot a vagyonnyilatkozatunkkal kapcsolatban.

Azt mondta, hogy ezek egyszerű adminisztratív eljárások.

„Mit csinált azokkal a fájlokkal?” – kérdezte Beltrán ügyvédje.

– Elküldtem neked őket. Később láttam Mariana felmondásának egy tervezetét. Az aláírása pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azon a lapon, amit találtam.

„Pontosan ugyanaz?” – erősködött az ügyvéd.

Renáta bólintott.

– Még az utolsó betű mellett is ugyanaz a kis folt volt. Megkérdeztem tőle, hogy Mariana engedélyezte-e. Azt mondta, igen, hogy először aláírt egy felhatalmazást, és hogy csak a dokumentumok véglegesítésén dolgoznak.

Mauricio a tenyerével az asztalra csapott.

– Mindent elrontasz!

Többen megdöbbentek.

– Nem azt mondom, hogy mindent jól csináltam – felelte Renata. – Tudtam, hogy Mariana nem akar engem itt látni. Tudtam, hogy átveszem a helyét. De azt nem tudtam, hogy Mauricio bezárta, vagy hogy szándékában állt elvenni a részvényeit ezekkel a dokumentumokkal.

Mereven bámultam.

– Hallottad, amit a pincéből mondtam, Renata. Megkérdezted tőle, mi történik, ha sikerül kijutnia.

Lesütötte a szemét.

– Igen. És tennem kellett volna valamit.

Ez a válasz fájdalmasabb volt, mint bármilyen bocsánatkérés.

Mert ez azt jelentette, hogy volt lehetősége segíteni nekem, és úgy döntött, hogy elmegy vele.

Arturo Mauricióhoz fordult.

– Igaz, hogy bezárta a feleségét?

– Magánbeszélgetés volt. Mariana ideges volt, és el kellett kerülnünk a jelenetet.

– Telefon nélkül hagyta bezárva?

Mauricio nem válaszolt.

Aztán Gábriel megszólalt.