A férjem orvosként dolgozott pont abban a kórházban, ahol egy álló hónapon át az életemért küzdöttem. És ez alatt a harminc nap alatt egyszer sem jött be hozzám. Még egyetlen egyszer sem. Amikor végre kiengedtek, csak annyit vetett oda jéghidegen: „Túl elfoglalt voltam.” Nem vitatkoztam. Lehúztam a jegygyűrűmet az ujjamról, rátettem az orvosi leleteim tetejére, felhívtam egy ügyvédet, és beadtam a válópert. Arról viszont fogalma sem volt, hogy mi mindent fedeztem fel azokban a kórházi aktákban.

Azt hittem, a szerelemhez végtelen megértés, várakozás és megbocsátás kell.

Tévedtem.

A szerelemnek határokra van szüksége.

Egy sebész megmenthet több száz embert egy műtőben, mégis elfelejti megfogni a mellette lévő ember kezét.

Egy nő tisztelheti férje tehetségét, miközben nem hajlandó túlélni a karrierje által hátrahagyott időmorzsákból.

Ez alatt a harminc nap alatt Marcus csak öt emelettel arrébb volt.

Évekig hittem, hogy a türelem segíthet ebben a helyzetben.

De az igazi szakadék sosem volt öt emelet.

Ez volt a különbség aközött, ahogyan felfogtuk az emberiséget.

Marcus úgy hitte, hogy szinte bármit fel lehet áldozni az ambíciókért, és később egy bocsánatkéréssel helyre lehet hozni a hibát.

Végre megértettem, hogy ha valamit túl sokszor félreteszünk, végül abbahagyja a várakozást.