Ekkor láttam meg a tabletjét.

A képernyő felvillant egy értesítéstől.

Lorenától jött az üzenet.

„Ne mondd neki, hogy kezdettől fogva nem is volt szálloda, mert meg fog mérges lenni.”

Mozdulatlanul maradtam.

Megérkezett egy másik.

„Nagyszerű, hogy elhoztad. Így kipihenhetem ezt a két hetet. Azt mondtad, még takarítani is szeret.”

Éreztem, hogy valami megfagy a mellkasomban.

Nem kellett semmit sem ellenőriznem.

Az értesítések folyamatosan jelentek meg.

Jorge:

„És mesélj neki a kamráról. Már így is eleget költünk lakbérre.”

Rodrigo:

„Bízd őt rám. Ha egyszer itt lesz, nem jön vissza.”

Ez volt az igazi meglepetés.

Nem voltak utolsó pillanatban végrehajtott változtatások.

Soha nem volt szállodafoglalás.

A férjem mindent velük tervezett.

Azzal a tudattal vittek Puerto Vallartába, hogy ha már ott vagyok, valószínűleg elfogadom, nehogy elrontsam a nyaralást.

És míg én ingyen dolgoztam, Rodrigo a megtakarításaimat tervezte elkölteni.

Legszívesebben sírtam volna.

De nem sokáig bírták.

A költségvetésekkel való munka megtanított valamire: amikor rájössz, hogy egy projekt rosszul van megtervezve, nem folytatod az erőforrások befektetését csak azért, mert már időt fektettél bele.

Rövid veszteségek.

Délután négy órakor a ház egészen másnak tűnt.

A padlók csillogtak.

A fürdőszobák makulátlanok voltak.

A konyhában tisztaság illata terjengett.

Röviddel ezután megérkezett a bankett-csapat, és elkezdték megteríteni a gyönyörű asztalt a teraszon.

Hal, fokhagyma, vaj, chili és grillezett hús illata töltötte be a teraszt.

Még egy utolsó foglalást tettem.

Egy ötcsillagos tengerparti szálloda akciót hirdetett a hosszabb tartózkodásra vágyóknak.

Tizennégy éjszaka.

Szoba egy fő részére.

Reggeli benne van az árban.

Hozzáférés a gyógyfürdőhöz és a privát strandhoz.

A megtakarításaimat használtam fel.

Enyém.

Aztán kértem egy autót.

Mielőtt elmentem, három dolgot hagytam az asztalon.

Lorena teendőlistája.

A Rodrigo kártyájával kifizetett szolgáltatások nyugtái.

És egy kézzel írott lap.

„Rodrigo: Azt kérted, hogy a kártyáddal intézzem a takarítást és az étkezést. Meg is tettem. A te nyaralásodhoz már tartozik egy tiszta ház és egy vacsora. Az enyém ma kezdődik. A megtakarításaimból nem vehetsz horgászbotot. És egy olyan nyaralást sem finanszíroznak, ahol ingyen dolgozom. Viszlát két hét múlva.”

Alább még egy mondatot tettem hozzá:

„Egyébként láttam az értesítéseket. Tudom, hogy soha nem foglaltál szállodát.”

Felkaptam a bőröndömet.

A bankett-szervező megkérdezte tőlem:

– Nem mész vacsorázni?

Mosolyogtam.

– Ma máshol van foglalásom.

5:50-kor az autó lehajtott az útról.

5:58-kor, miközben néztem, ahogy az óceán megjelenik az épületek között, megkaptam az első hívást Rodrigótól.

Nem válaszoltam.

6:03-kor újra hívott.

6:05-kor hat üzenet érkezett.

És 6:07-kor megjelent Lorena egyike:

„Mit tettél?”

Ekkor tudtam, hogy már megtalálták a cetlit.

De ami azon az éjszakán abban a házban történt, az csak a kezdet volt.

3. RÉSZ

Amikor Rodrigo, Jorge és Lorena visszatértek a strandról, fáradtak, leégtek és éhesek voltak.

Ahogy Rodrigo később mesélte, az első dolog, amit észrevettek, az az volt, hogy az ablakok újszerűek.

Aztán meglátták a lakásokat.

Aztán megérezték az étel illatát.

Jorge elmosolyodott.

– Mondtam már, hogy a feleséged ügyes ebben.

Rodrigo még büszke is volt.

Azt hitte, engedelmeskedtem.

Amíg a terasz felé nem fordultak.

Volt egy fehér terítővel leterített asztal, elegáns fogások, frissen sült, kemencéből kivett hal, arrachera steak, saláták, tészták, előételek és desszertek.

Két pincér éppen mindent elrendezett.

Lorena kinyitotta a száját.

Daniela tette ezt?

A koordinátor így válaszolt:

– Daniela asszony felbérelte a szolgáltatásunkat.

Abban a pillanatban Rodrigo telefonja újra elegendő térerővel rendelkezett ahhoz, hogy frissítse a banki értesítéseket.

Először a hatezer-nyolcszáz pesós vádat látta.

Aztán a nyolcezer-száz közül az egyik.

Összesen tizennégyezer-kilencszáz peso.

-Hogy?!

A pénztárcáját kereste, mintha a kártya magyarázatot tudna adni neki.

A koordinátor átadta neki a nyugtát.

– Minden eldőlt.

– Mivel számolták fel?

—A hölgy által engedélyezett kártyával. A kártyatulajdonos írásos visszaigazolása is rendelkezésünkre áll.

Rodrigo emlékezett az üzeneteimre.

“Megerősíti, hogy használhatom a kártyáját?”

És a válasza:

„Igen. Mindegy.”

Nem igényelhetett olyan pozíciót, amelyet ő maga engedélyezett.

Jorge abbahagyta a mosolygást.

– Szóval, mi történik?

Lorena belépett a konyhába.

Megtalálta a cetlimet az asztalon.

Elolvasta.

Aztán teljesen elsápadt.

– Rodrigo…

-Hogy?

Átadta neki a lapot.

Jorge először kikapta a kezéből.

Hangosan olvasott.

Amikor eljutott a „Tudom, hogy még soha nem foglaltál szállodát” kifejezésig, szörnyű csend lett.

„Tudja?” – kérdezte Lorena.

Rodrigo nem válaszolt.

– Tudod mit? – kérdezte Jorge.

Aztán Lorena rájött, hogy túl sokat beszélt.

Jorge nem tudta, hogy én fedeztem fel az üzeneteket.

Rodrigo mindkét kezét a fejéhez kapta.

– Daniela látta az értesítéseket.

Jorge kimondott egy káromkodást.

-És most?

– Most semmi – felelte Rodrigo –, biztosan valamelyik szállodában van.

– Milyen pénzből?

A kérdésre felemelte a fejét.

A megtakarításaim.

Rodrigo megnyitotta a közös banki alkalmazásunkat.

A hónapokig félretett pénzem már nem volt a megtakarítási számlámon.

De az sem tűnt el.

Hetekkel ezelőtt átutaltam a személyes számlámra, mert a bónuszaimból és a túlóráimból származó pénz volt.

Aztán megkapta az aznap este küldött egyetlen üzenetemet:

„Jól vagyok. Ne keressetek. Azon a napon térek vissza Guadalajarába, amikorra vissza kellett volna jönnünk. Kellemes nyaralást!”

Semmi más.

Rodrigo hívott.

Nem válaszoltam.

Újra felhívott.

Aztán tizenkétszer hívott.