– Azt hittem, nem – csattant fel Travis.
– Nem – mondtam. – Azt remélted, hogy a bánat gondatlanná tesz.
Miles ezután hivatalos értesítést adott át nekik. Megtiltották nekik, hogy belépjenek a házba, kapcsolatba lépjenek az ingatlanügynökkel, listázzák az ingatlant, vagy beavatkozzanak a faházba. A vagyonkezelői alap bármilyen megtámadására tett kísérlete követelést vont maga után a David által Travisnek kölcsönadott, de soha vissza nem kapott pénzért.
Az összeg 89 000 dollár volt.
Travis elhallgatott.
Az anyja sírni kezdett, de nem a fia miatt. A faházért, a házért, a számlaért, amihez soha nem nyúlt, és a jövőért, amiről azt hitte, hogy az én veszteségemből befolyázhatja a pénzét.
Kinyitottam az ajtót.
– Ez még mindig az otthonom – mondtam. – De egyikőtök sincs itt szívesen látva.
Megölelés nélkül távoztak.
Ez volt a legkedvesebb dolog, amit egész hónapban tettek.
Három héttel később beköltöztem a tóparti faházba. Nem azért, mert kitoloncoltak, hanem mert Daviddel egyszer azt terveztük, hogy ott fogunk megöregedni. Levendulát ültettem a lépcső mellé, a halászkalapját az ajtó közelébe akasztottam, a leveleit pedig a cédrus ládába tettem.
A 315 700 dollár továbbra is védett maradt.
Kiadtam a házat egy ápolónőnek és a fiának.
Travis egyetlen jogi fenyegetést tett, majd eltűnt, miután Miles a visszafizetést említette.
Az emberek hidegnek neveztek.
Özvegy voltam, aki a férje utolsó kívánságát teljesítette.
Nem hagytam, hogy a halálából fizetségnapot csináljanak.
