Nem hagytam, hogy kicsengjen a telefon. Nem éreztem dühhullámot, sem kíváncsiság legcsekélyebb szikráját.
Egyszerűen felvettem a készüléket, megérintettem a képernyőt, és teljesen töröltem a naplót.
Felemeltem Corát, és szorosan a szívemhez öleltem, miközben az üveg mellett álltunk, és néztük, ahogy a csillagok felbukkannak a város felett. A múlt egy zárt ajtó volt mögöttünk, szorosan bezárva, a kulcs pedig mélyen az óceánba hajítva.
Előttünk egy fényes, megíratlan jövő terült el – töretlen, tehermentes és teljes mértékben a miénk.
