„Eltévedtem” – mondta. „Segítségre van szükségem.”
Kivezettem őt az utcára.
Az erdő közelében egy férfi újjáépítette a régi füstölőt.
– Ő Dániel bácsi – mondtam.
Meséltem neki a természetvédelmi alapítványról. Az alapítványról. A műhelyről.
Alkotás a pusztítás helyett.
Örökség a kapzsiság helyett.
„Segíthetek?” – kérdezte.
„Légy itt napkeltekor” – mondtam.
A megbocsátás nem jött el egyik napról a másikra.
De ahogy a kavicsos úton sétált, tudtam, hogy nem vesztettem el a fiamat.
Egyszerűen csak azt védtem, ami számított – amíg készen nem állt megérteni, hogy miért.
Mert az örökség nem a tulajdonlásról szól.
A felelősségről szól.
