Kezdte elfogyni a türelme.

– Semmi olyasmi, amiről még ne beszéltünk volna.

– Nem emlékszem, hogy részvények, vagyonkezelői jogok vagy ingatlanok átruházásáról beszéltem volna.

Mauricio arca elvesztette a színét.

Valeria letette a csészét az asztalra.

– Ki mondta ezt neked?

Lassan felé fordítottam a fejem.

Nem a hangja hozzávetőleges helye felé.

Egyenesen a szemükbe.

– Milyen gyönyörű zöld ruha, Valeria!

A pohár a földre esett.

Mauricio olyan gyorsan felpattant, hogy a térdével az asztalnak csapódott.

– Mit mondtál?

Ránéztem.

Először, anélkül, hogy titkoltam volna.

– A kék nyakkendő is jól áll neked, Mauricio.

Senki sem szólt semmit.

Az arcom elé tette a kezét.

Tekintetemmel követtem a mozdulatot.

-Egyszerűen nem lehet.

– Igen, megteheted.

Felálltam.

– Látom.

Valéria hátrébb lépett.

Mauricio mintha kereste volna a szavakat.

– Mióta?

– Amióta Mateo lökött le a lépcsőn.

Valami szörnyűséget láttam az arckifejezésében.

Semmi gond.

Számítás.

Azóta próbáltam felidézni, hogy mit csinált előttem.

– Zsófia, meg kell értened…

– Sokkal többet értek, mint szeretnéd.

A bejárati ajtó kinyílt.

Apám Jimena Robles, a család ügyvédje kíséretében lépett be.

Azonnal felismertem, pedig a haja már majdnem teljesen őszre változott.

Hét évig azt hittem, meghalok.

Hét éven át keresett engem.

Egymásra néztünk.

Néhány másodpercig egyikük sem tudott megszólalni.

Apám összeszorította az ajkait, hogy visszatartsa a könnyeit.

—A gyermekem.

Oda akartam futni felé.

De még nem.

Először is, ezt kellett befejeznem.

Mauricio állt előttünk.

– Ez a házam elleni betörés.

Ms. Robles kinyitott egy mappát.

– Érdekes módon úgy tűnik, hogy az ingatlant részben Sofía Salgado hagyatékából származó pénzből szerezték meg. Tehát azt javaslom, hogy ne ott kezdjék.

Mauricio a közjegyzőre nézett.

– Ne hallgass erre a sületlenségre.

„Megőrültél?” – kérdeztem. „Honnan mondhatod, hogy a szüleim meghaltak?”

Néma maradt.

– Hogyan mondhattad, hogy sofőr voltál?

– Meg akartalak védeni.

Nevettem.

– Ön egy építőipari cég elnöke.

– Ez később történt.

– A Grupo Alcázar hat hónappal a balesetem után kapta meg az első adományait.

Az ügyvéd az átutalások másolatait tette az asztalra.

– Salgado asszony számláihoz és vagyonához kapcsolódó tranzakciók vannak. Több engedélyezés is szabálytalanságokat mutat, amelyeket már vizsgálnak.

Mauricio elővett egy papírlapot.

Az arca megváltozott.

– Ez semmit sem bizonyít.

– Akkor beszéljünk Matthew-ról – mondtam.

Valéria megmerevedett.

– Ne keverjük bele a gyereket.

–Hat évvel ezelőtt te keverted bele ebbe.

Megkaptam a genetikai vizsgálat eredményét.

– Mateo nem a fiam.

Valéria elsápadt.

Mauricio reagált először.

– Egy magánvizsga semmit sem ér.

– Igazad van. Ezért ellenőriztük az eredeti születési anyakönyvi kivonatot is.

Az ügyvéd egy másik dokumentumot mutatott fel.

– A klinika kezdetben Valeria Méndezt jelölte meg biológiai anyaként.

Valeria a mellkasára tette a kezét.

– Meg tudom magyarázni.

– Csináld meg – válaszoltam.

– Ez miattad volt.

Nem erre a válaszra számítottam.

– Nekem?

Könnyek szöktek a szemébe, de a hangja védekező volt.

– Elvesztetted a babádat. Semmire sem emlékeztél. Az orvosok azt mondták, érzelmileg összetört voltál. Mauricio azt gondolta, hogy egy gyermek segítene rajtad.

Dühöt éreztem, amit összeszorított kezekkel kellett fékeznem.

– Adjak nekem egy gyereket?

– Mateónak családra volt szüksége.

–Volt nekem egy anyám. Te.

– Özveggyé váltam.

Apám megvetően nézett rá.

– És ki az apa?

Valeria Mauricióra nézett.

Nem volt szükség válaszra.

Már ismertem őt.

– Mauricio – mondtam.

Lehunyta a szemét.

Valéria sírni kezdett.

– Ez egy hiba volt.

– Egy hat évig tartó hiba?

– A dolgok nem így álltak.

– Akkor mesélj, milyenek voltak.

Valéria lehajtotta a fejét.

Apránként derült ki az igazság.

Míg Mauricio testvére súlyosan beteg volt, Valeria és Mauricio kapcsolatba kerültek.

Én is terhes voltam.

Aztán történt a balesetem.

Elvesztettem a babát, az emlékezetemet és a látásomat ideiglenesen.

Valeria röviddel ezután megtudta, hogy Mauricio gyermekét várja.

Hónapokkal később megszületett Mateo.

Mauricio minden problémájára tökéletes megoldást talált.

Bemutatkozni a gyereknek úgy, mint a csecsemő, akit a hónapokig tartó kórházi tartózkodás alatt elvesztettemnek hittem.

Tartsd Valeriát a házban egy önfeláldozó sógornő szerepében.

És használom a függőségemet a dokumentumaim és az eszközeim kezelésére.

„Miért?” – kérdeztem, ránézve. „Ha már volt pénzed, ha már velem voltál, miért pusztítottál el így?”

Mauricio ököllel az asztalra csapott.

– Mert a családod soha nem fogadott volna el engem!

Apám előrelépett.

– Ez nem adott jogot arra, hogy eltüntesd.

–Szófia el akart hagyni.

Egy emlék robbant fel a fejemben.

A baleset előtti este.

Mauricio és én egy parkolóban veszekedünk.

Felfedeztem apró átutalásokat egy általa kezelt számláról.

Mondtam neki, hogy visszatérek apám házába.

Aztán egyedül vezettem az esőben.

– Már tudtam, hogy lopsz tőlem – suttogtam.

Mauricio rám nézett, és tudta, hogy emlékszem rá.

– Baleset volt.

– A baleset, igen.

Remegett a hangom.

– Minden, amit ezután tettél, egy döntés volt.

Megpróbált közeledni.

Apám közbelépett.

„Évekig kerestük” – mondta. „Kórházak, anyakönyvi hivatalok, magánnyomozók. Mauricio a baleset után áthelyeztette Sofíát, és megszakított vele minden kapcsolatot. Amikor a családja felől kezdett érdeklődni, Mauricio azt mondta neki, hogy mindannyian meghaltak.”

Mauricio apámra mutatott.