A fiam a feleségére nézett.

Aztán Rosához.

Aztán én.

Most először értette meg, hogy a történetek, amiket ő és Patricia elmeséltek, nem egyeznek.

– Apa, megmagyarázhatjuk…

– Természetesen – válaszoltam – Kezdjük Rosa háromszázötvenezer pesójával.

Patrícia hirtelen felállt.

– Ez kölcsön volt.

– Azt mondtad, hogy Elenának kísérleti kezelésre van szüksége, hogy elkerülje a halálát – válaszolta Rosa. – Ilyen kezelés soha nem létezett.

Alejandro Patriciára nézett.

– Azt mondtad, hogy anyád segíteni fog nekünk.

– Mert azt mondtad, hogy pénzre van szükségünk!

Egy percen belül elkezdték egymást hibáztatni.

Otthagytam őket.

Néha elég csak arra várni, hogy két hazudozó tönkretegye a közösen begyakorolt ​​történetet.

Aztán kinyitottam a mappámat.

– Hatszázharmincháromezer peso hiányzik az édesanyád egészségbiztosítási alapjából is.

Sándor elsápadt.

-Apu…

– Vannak dátumaim, átutalásaim és bankszámlakivonataim. Az egyik kifizetés huszonnyolc perccel azelőtt történt, hogy kifizetted a szállodafoglalásodat.

A csend megváltozott.

Ez már nem okozott kellemetlenséget.

Félelem volt.

– Azt terveztem, hogy visszaküldöm – mondta.

–Mikor? Miután meghalt az édesanyád?

-Ne mondd ezt!

Elővettem egy újabb papírlapot.

– Aztán magyarázd el mindenkinek, miért készítettél elő egy nyilatkozatot a halálának bejelentésére utazás előtt.

Alejandro egy pillanatra elállt a lélegzete.

Patrícia meglepetten nézett rá.

Állítólag még ő sem tudott ezekről a dokumentumokról.

Olvastam a tervezet egy részét.

Odaadó fiúként mutatkozott be, aki mindent “külföldről” koordinált.

Aztán a másik verziót is a dokumentum mellé helyeztem, azt, amelyiket Elena túlélése esetére készítettem.

„Mindkét kimenetelre tervezted a képedet” – mondtam. „Az egyetlen dolog, amire soha nem számítottál, az az volt, hogy számon kelljen kérned a tetteidet.”

– Ez őrület – mondta Alejandro. – Kiragadod a dolgokat a szövegkörnyezetükből.

Visszaszereztem az üzeneteket.

– „Hagyjuk, hogy elfáradjon, aztán kimegyünk segíteni.”

Patricia lehajtotta a fejét.

– „A támogatás fejében megvásárolható a ház és az üzlet.”

Alejandro már nem szólt semmit.

– És te azt válaszoltad: „Rendben.”

Megmutattam neki a kinyomtatott példányt.

– Egy ingatlanügynök is felhívott, hogy megbeszélje a saját házam megtekintését. Azt mondtad neki, hogy el akarjuk adni.

– Csak a lehetőségeket vizsgálgattam.

– Egy olyan ingatlannal, ami nem a tiéd.

Most először emelte fel a hangját.

– Úgyis örökölném!

Senki sem szólt semmit.

Megértette, amit az előbb mondott.

Róza lehunyta a szemét.

Patricia odasúgta neki:

– Alejandro…

Aztán egy zajt hallottunk magunk mögött.

Laura megjelent, lassan tolta Elena kerekesszékét.

A fiam lefagyott.

-Anya.

Elena oxigént viselt, de ébren volt és teljesen eszméleténél volt.

Alejandro odalépett hozzá.

– Anya, hála Istennek. Fel akartalak hívni, de…

Felemelte a kezét.

-Nem.

Egy szó.

Ez elég volt.

„Hallottam a beszélgetést a folyosón, mielőtt elmentek” – folytatta. „Hallottam, hogy arról beszélgettek, mi fog történni „következőleg”. Hallottam, hogy Patricia azt mondja, hogy három hét múlva vége lesz a legrosszabbnak.”

Alejandro sírni kezdett.

– Anya, sosem akartam, hogy meghalj.

– De te készen álltál arra, hogy kihasználd a történteket.

Megpróbálta megfogni a kezét.

Elena visszahúzta.

– Egész éjszakákat töltöttem veled, amikor lázas voltál. Eladtunk egy darab földet, hogy tanulhass. Apád helyet adott neked abban a cégben, amelyet a saját kezűleg épített. Soha nem kértük, hogy az életeddel tartozz nekünk.

Lassan lélegzett.

– Csak azt hittük, hogy ha egy nap nem tudunk felkelni, a fiunk nem fog átlépni rajtunk, hogy elsőként szerezze meg az örökséget.

Alejandro lehajtotta a fejét.

-Bocsáss meg.

– Nem tudom, hogy ki vagy most – mondta Elena. – De többé nem fogom úgy tenni, mintha az lennél, akit én neveltem fel.

Laura visszavitte a hálószobába.

A fiam a csukott ajtóra meredt.

Rosa ezután Patricia elé tette a mappáját.

-Most te.

Ez egy hivatalos adósságelismerés volt, tanácsadással elkészítve.

„Nem fizetek többet a hazugságaidért” – mondta neki. „És nem fogok magyarázatokat kitalálni. És nem fogok bocsánatot kérni a nevedben sem.”

– Anya, ezt nem teheted velem.

Róza megrázta a fejét.

„Pontosan ezt mondogatom én is harminc éve, valahányszor megpróbállak felelősségre vonni valamiért. És mivel féltem, hogy fájdalmat okozok neked, végül segítettem neked olyanná válni, aki képes egy nő betegségét arra használni, hogy pénzt lopjon a saját anyjától.”

Patrícia sírt.

– Mindent visszaadok neked.

– Aztán elkezdődik.

Alejandro felém fordította a tekintetét.

– Apa, mondd meg, mit akarsz!

Ez kíváncsi volt.

Három héttel korábban pontosan megmondtam neki, hogy mit akarok.

Támogatás.

Néhány óra társaság.

Hogy az anyja nem halt meg, miközben én egy oxigénpalackot próbáltam kicserélni egy tolószékből.

Akkoriban ez nem tűnt számára fontosnak.

Most már hajlandó volt tárgyalni.

– Először is – mondtam –, már nem dolgozol a Clima Herreránál.

Kinyílt a szeme.

-Hogy?

—Hozzáférésedet töröltük. A névjegykártyák blokkolva vannak. Arturo mostantól a műveletekért felelős.

– Tizenöt éve dolgozom ott!

– És a cég rendszereit használta fel annak megtervezéséhez, hogyan vegye át az irányítást.

– Az én jövőm!

–Lehetőség volt. Soha nem volt jog.

Öklével az asztalra csapott.

– Mindent el fogsz venni tőlem egy hiba miatt?

– Nem volt hiba.

Egyenként mutattam rá a dokumentumokra.